Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem – Csíkszeredai Kar – csik.sapientia.ro

sapientia.ro

Főoldal / Erasmus+ / Erasmus+ beszámolók / Tanulmányi mobilitás 2017/2018 II. félév /

Benedek Ákos, Humánerőforrás szak, II. év

Kodolányi János Főiskola, Budapest

Magyarország

Történetem teljes egészének megértéséhez úgy érzem, hogy mindent a dolgok legelejétől kellene kezdenem, a tervezéstől, ami tulajdonképpen nem is volt tervezés.

A nevem Benedek Ákos, és a Sapientia EMTE Csíkszeredai Karának II. éves HR-es tanulója vagyok. Mindig is részt szerettem volna venni valamilyen cserediák programban, már az egyetemista napjaim kezdetétől fogva. Az Erasmus+ mobilitási programról már első év első félévében hallottam, de csak a második félévben került sorra a pályázat meghirdetése. Csakis magamnak köszönhetően, sajnos, a pályázást a határidő legutolsó perceire halasztottam, ezért kapkodva kellett döntéseket meghoznom, és fogadó intézményt választanom. Próbáltam úgy intézni a dolgokat, hogy olyan fogadóintézményt találjak, ahol nem csak én lennék az egyedüli diák innen, Csíkszeredából. Így esett hát a választásom a budapesti Kodolányi János Főiskolára. Eleinte úgy állt a helyzet, hogy rajtam kívül még három, Szociológia szakos jó barátommal együtt kerültünk volna ki az említett helyre, ám sajnos, bizonyos technikai és adminisztrációs okokból adódóan, a többiek mind lemorzsolódtak, míg csak én maradtam egyedül, és ez is az indulás előtt egy héttel derült ki, amikor már nem lehetett változtatni a dolgokon. Mondhatni azt is, hogy halványlila gőzöm nem volt az általam választott fogadóintézményről, csak annyit tudtam, hogy Budapesten van, és megfelel a tanulmányimnak. Bár utánanézhettem volna pár fontos információnak a Kodolányi János Főiskolával kapcsolatosan, én mégsem tettem, hisz abban a tudatban voltam, hogy nem leszek ott egyedül, itthonról is lesznek majd ott ismerőseim. Amikor kiderült, hogy egyedül maradtam, kissé lankadt a lendület, ami mindeddig az úttal és az egész programmal kapcsolatosan tombolt bennem, és a kiutazás előtt három nappal a kanapén üldögélve azt fontolgattam, hogy lehet, hogy jobb lenne visszamondani az egészet. Ennek ellenére én mégis belevágtam, mert hajtott a kalandvágy, és az, hogy végre még számomra új tapasztalatokat is átéljek, és ki szerettem volna próbálni magam, egy számomra idegen környezetben és helyzetben. Szerződésemhez és magamhoz híven, 2018. január 28-án reggel meg is érkeztem Budapestre, a Keleti pályaudvarra, egy 13 órán át tartó kimerítő vonatút után. Mondanom sem kell, hogy egy Budapesthez hasonló nagyvároshoz nem szokott emberke, mint én, kissé eltévedtnek éreztem magam, miután kitettem a lábam a pályaudvar főbejáratán, hát még akkor ért utol az „Úr Isten, mi a fenét keresek én itt?!” érzés, amikor rájöttem, hogy valamilyen okból fogva nem működik a telefonomon a roaming. Ez csak annyit jelentett, hogy se hívni nem tudtam senkit, se mobil internetem nem volt, offline térképet meg nem töltöttem le. Bőröndömmel és táskámmal együtt kellett bekéredzkednem egy kávézóba, ahol a csésze kávé mellett a wifi jelszót is el kellett kérnem, hogy be tudjam „googlizni” a szállásomhoz vezető pontos útvonalat. Miután ez megtörtént, BKK vonaljegyet váltva, felszálltam a 7E jelzésű autóbuszra, és már az első két percben sikerült hülyét csinálnom magamból, több módon is. Nem volt honnan tudnom, hogy a jegyet lyukasztani kell, és nem kell fölmutatni a buszvezetőnek, csak a BKK ellenőrnek, és elvétettem egy átszállást, aminek hála legalább két óra hosszára eltévedtem a városban, csomagjaimat cipelve. Miután sikerült végre megtalálnom a szállás felé vezető utat, betoppantam a szobámba, megismerkedtem ideiglenes házigazdámmal, majd az ágyba hasast vetve átaludtam a délután jó részét. Az elkövetkező napokban, ideiglenes szállásomról átköltöztem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Csengery utca 11. szám alatt található kollégiumába. Ez a hely igencsak kellemes volt, és néhány kisebb negatív tényezőt leszámítva (jéghideg nyikorgós kiselejtezett kórházi ágy, 1 zuhanyzó 10 személyre), egészen élvezhető hely volt, barátságos szobatársakkal. Ezt nagyban befolyásolja az is, hogy a VII. kerületben, a belvárosban volt található, és minden közel volt hozzá (tömegközlekedés, bevásárló központok, bulizó helyek, stb.), csak az egyetem volt kissé távol, egy 24 percig tartó buszos utazásba tellett, de hallottam, másoktól, hogy ez Pesten igenis egy kis távolságnak számít. Az első pár napot a környék felderítésével töltöttem, amit megnehezített a bármilyen tájékozódási eszköz hiánya.

Ekkor következett a bevezető hét. Hamarabb kezdtem, mint mások, és hamarabb is végeztem, mint mások. Már az első napon rengeteg új ismerőst szereztem, köztük egy Ecem Kuș nevű török lányt, aki talán a legközelebb állt hozzám egész kint létem alatt, és hazaindulásom utolsó tíz percében is mellettem volt. 

Bár angolul tanultam egész kint létem alatt, ez nem okozott számomra semmilyen problémát, emellett igencsak nagy segítségére váltam magyarul nem beszélő kollégáimnak. A tanórák hangulatosak voltak, ám projektszeminárium megnevezés alatt futottak, egyikről sem volt szabad hiányoznom, bár ez nem volt probléma, hisz, ha azt mondom, hogy heti hét darab órám volt, akkor talán túl sokat is mondok, bár hat darab tantárgyat kellett felvennem. Tantárgyaim javarészt gyakorlati jellegűek voltak, terepmunkánk is akadt, főként megfigyelés. A suli rendben volt, bár az adminisztrációs rendszerükön lett volna mit csiszolni, mert ez az a dolog egy kész katasztrófa volt, ennek köszönhetően volt néhány kínos pillanatom az ottlétem során.

 

A Business Coaching és a Project Management órák voltak a kedvenceim, mivel úgy éreztem, hogy végre a szakmám számára igazán lényeges dolgokat tanulhattam, és a tanárok is szimpatikusak voltak.

A különböző óráknak köszönhetően rengeteg más nemzetiségű, a világ különböző tájairól érkező emberrel találkozhattam, és barátkozhattam, velük töltve szabadidőm java részét. Sokat jártunk együtt bulizni, szórakozni, ország-világ látni, így hát sohasem unatkoztam (persze munka is akadt bőven).

Nem feledkeztem meg Magyarországon tartózkodó, otthoni barátaimról sem, és főként, egy Veszprémben tanuló, kis csapattal tartottam a kapcsolatot, akikkel elmentünk barlangászni Taplocára, sütöttünk igazi házi kosztot Veszprémben, ahova meghívtak, valamint ellátogattunk egyet Pozsonyba, Szlovákiába, ahol egy, egy napos esős, de vidám és hangulatos városnézés után még több és még színesebb közös emlékekkel gazdagodtunk mindannyian.

Sok ehhez hasonló élményt szereztem még, és minél inkább teltek a napok, annál inkább tartottam attól a pillanattól, amikor újra vonatra kell szállnom, és hazamennem. Bár csak egyszer, Húsvét alkalmával tudtam hazamenni, mégsem volt igazán honvágyam, és nehezemre esett utolsó előtti nap összepakolnom a cuccaimat a szobámban, a vonatjegyet kezeimben szorongatva. Az utolsó napon elbúcsúztam legjobb kinti barátaimtól, Ecemtől, Bernitől, Olgától, Dávidtól, Tamástól, Orlandótól és Sevgitől, csak, hogy soroljak párat. Miközben cipekedtem a vonatállomás felé, szomorkásan, még az az áldott eső is eleredt, hogy még inkább tetőzze a hangulat drámaiságát. Ecem és Berni voltak azok, akik elkísértek a vonatig, és ott vettek búcsút tőlem. Nehézkesen fölszálltam a vonatra, és székemben kuporogva figyeltem, miként a vonat kigördül a pályaudvarról, Budapestről, Magyarországról…

Eseménynaptár

2019. szeptember

KeSzCsSzVa
      1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30