Kósa Noémi: Az Elvarázsolt Labirintus

Mia már szinte hosszú óráknak tűnő ideje győzködte a szüleit arról, hogy kisöccsével nélkülük mehessenek a játszótérre. 

 - Kérlek, édesanya! A játszótér annyira közel van, hogy talán még láthatsz is minket az ablakból. Úgysem maradnánk soká, csak váltok néhány szót a barátnőimmel. Te is tudod, hogy az utolsó tanítási nap óta nem találkoztunk, te mihez kezdenél a barátnőid nélkül, akik mindig itt vannak nálunk? – Mia ennél meggyőzőbb érveket nem tudott kitalálni, tíz éves volt, kevés vitatapasztalattal. Végül az édesapja szólalt meg, aki közben átölelte feleségét.

 - Szívem, hagyd menjenek ki egy kis időre – mondta mosolyogva, mire a karjaiban lévő nő bólintott egyet, gyerekeik pedig azonnal kiszaladtak az ajtón, olyan iramban, mintha menekülnének valami elől. – Ugyan mi rossz történhetne velük egy játszótéren?

 - Gyere Ben, siess már! – Kiabált Mia az öccsének, hangja betöltötte az egész utcát. Egy hűvös, nyári nap volt az aznapi, még delet sem ütött az óra, mégis minden padon ült már valaki.

 - Várj meg, az én lábaim sokkal rövidebbek, képtelen vagyok olyan gyorsan menni, mint te! És még csak hatéves vagyok, Mia! – A kisfiú szaladt, de nem tudta utolérni nővérét, csak amikor az megállt és felé fordult.

 - Ez így igaz! Éppen ezért otthon kellett volna maradnod, csak lelassítasz. Miért követsz mindig engem, én már felnőtt vagyok, nincs időm veled játszani! – Ilyen gonosz szavakat Ben még sosem hallott szeretett nővére szájából, akire egész életében felnézett. A fiú elkezdett sírni pont ott ahol állt, az út közepén, miközben figyelte ahogy a nővére elsétál a padon ülő barátai irányába.
Támadt egy hirtelen ötlete, miszerint ha bemegy a faházból nyíló labirintusba és elbújik Mia elől, a lány talán visszavonja bántó szavait. Rettentően dühös és tudatlan volt, nem számíthatott arra, hogy eltéved, vagy elrabolják.

Csaknem két óra kellett Ben nővérének ahhoz, hogy észrevegye, a kisöccse eltűnt. Tudta, ez részben az ő hibája, mégis a dolgok többségéért Bent hibáztatta.  Ebben a helyzetben, ha a kisfiú nélkül ment volna haza, többé nem engednék meg, hogy kitegye a lábát, muszáj volt megkeresnie. Kiabált, össze-vissza szaladgált, mindenkit megkérdezett akit csak látott, de senki nem tudott segíteni neki. Amikor már majdnem feladta a keresést, Mia észrevette az egyetlen helyet, ahol még nem kereste a testvérét. Ez a hely egy játszótéri labirintus volt, ami külsőre pontosan úgy nézett ki, mint egy ház, de sokkal nagyobb és mélyebb volt amikor beléptél, mintha valamiféle varázslat alatt állt volna. A lány sosem ismerte volna be, de nagyon félt ettől a helytől, mivel kiskorában, amikor belépett ebbe a házikóba, annyira megijedt, hogy elájult. Szerencsére egy segítőkész kislány kihúzta őt a sötét helyről, hogy friss levegőhöz juthasson. Most viszont neki kell a hőst játszani, ő az, akinek ki kell hoznia onnan Bent. 

Ahogy belépett, azonnal megpillantotta régi barátját, a lányt, aki kisegítette őt onnan. Különös észrevételt tett, a lány mintha egy percet sem öregedett volna, pont úgy nézett ki, mint pár évvel azelőtt, sőt, még ugyanazt a ruhát is viselte.  Most viszont nem volt ideje ezzel foglalkozni.

 - Láttad a testvéremet? – Mia próbált uralkodni a hangján, nyugodt maradni, de már az egész teste reszketett.

 - Talán láttam, gyere velem – mondta az idegen, miközben felajánlotta kezét, amit a lány azonnal fogadott. Egy kisebb áramütésszerűséget érzett, picit el is szédült, amikor meg kinyitotta a szemét, már nem a játszótéren voltak. Olyan vidámparkba érkeztek, amiből teljesen hiányzott a vidámság, minden szürke színű volt, mintha a mestermű festőjének csak szürke anyaga lett volna. Mia hirtelen magányosnak és szomorúnak érezte magát, annak ellenére, hogy szorosan mellette állt valaki.

 - Ki vagy te és hol van a kisöcsém? – Mia ismét kiabált, de a másik fél figyelmen kívül hagyta és a körhinta felé sétált. Fogta magát és követte, ami először nagyon rossz ötletnek tűnt, de aztán meglátta Bent, aki a körhinta egyik lován ült. A nevét kezdte ordítani egyre hangosabban, még elé is állt, de mintha szellem lett volna, átnézett nővérén.

 - Mit tettél vele, te szörnyeteg? – Könnyei áztatni kezdték az arcát, ahogy kiejtette ezeket a szavakat.

 - Nem vagyok szörnyeteg, szellem vagyok, és jó lenne, ha nem kevernéd össze a két fogalmat. Mit gondolsz, miért nézek ki ugyanúgy, mint négy évvel ezelőtt? Másodszor, még semmit sem tettem vele. Ha még nem vetted volna észre, egy másik dimenzióban vagyunk, amit olyan gyerekeknek hoztam létre, mint ti, akik nem tudják értékelni mások jelentétét és társaságát. Ezen a helyen kívánhatsz bármit és megkapod, itt lesz előtted. Kérhetsz pénzt, játékot, a legújabb telefonokat, korlátlanul bármit, amire vágysz. És mégis boldogtalan maradsz, mert egyedül vagy, nem láthatsz más embert. Nincs velük a családjuk, senki, akivel megosztozhatnának örömükben, így csak a szomorúság és a magány marad. Azt akarom elérni ezzel, hogy megtanulja mindenki, nem a tulajdon az igazi kincs, hanem a szeretet, anélkül képtelenség élni. Most, hogy Benért jöttél, annak ellenére, hogy megrémülsz ettől a helytől, a bizonyítéka az igaz szeretetnek, szóval ti ketten távozhattok. – Ahogy befejezte a magyarázatot, Ben visszanyerte színeit, valódi érzéseit és elveszítette merevségét. Azon nyomban nővére karjai közé szaladt, mindkét gyerek könnyes szeme árulkodó volt.

 - Biztos vagy benne, hogy így kell ezt a leckét megtanítanod a gyerekeknek?

 - Szellem vagyok, mi mást tehetnék? És egyébként is, nem hatásos?