Kósa Noémi: Emlékek

A repülő rázkódni kezdett, kintről fülsiketítő mennydörgések sorozata hallatszott, az első osztályt pedig, ahol mi ültünk, a villámok fehéres fénye töltötte be, minden kivilágosodott hatásukra. Az emberek megijedtek és pánikba estek. A legtöbben sikítottak, sírtak, vagy éppen családtagjaikat ölelgették, rosszabbik esetben felhívták őket. 

Végignéztem a helyiségen, az ijedt arcok láttán kikapcsoltam a zenét és levettem a fejhallgatómat. 

- Mi van már megint? – Néztem idegesen a szüleimre, hátha választ kapnék arra, miért nem lehet az életben egyszer egy nyugodt utazásom.

- Viharba keveredtünk, a pilóta nem bírja irányítani a repülőt – válaszolta apu, szintén ingerülten. Üzleti tárgyalásra indult, mi pedig vele tartottunk anyuval, hogy nyaralhassunk kicsit, mielőtt még kevesebb időt tölthetünk együtt. Ha a tárgyalás jól megy, előléptetik aput és talán el is költözik. Mi pedig csak egyszerűen nem akartunk vele menni. Anyának nagyon sikeres lett az otthoni cége, ezt nem akarta csak úgy eldobni, én pedig igazából csak utáltam volna egy új gimnáziumba beilleszkedni, amikor még az akkoriban is kirekesztett voltam, pedig nyár végén az utolsó évemet kezdtem. Utálom a változásokat, túl nagy macera. 

- Édesem, ha bármi történne, tudnod kell, hogy … - Kezdte anyu, de még mielőtt az érzelgős részhez értünk volna, félbeszakítottam.

- Semmi nem fog történni, ugyanis ez csak egy kis eső. Ha nem kettő, akkor három pilóta van abban a kis fészekben, valamelyikük biztos kitalál valamit – megvontam a vállam. Miért nem jön össze semmi úgy, ahogy én szeretném? Túl nagy kérés lenne, hogy koktélt szürcsölgethessek a tengerparton?

- Szeretlek. Szeretünk – jelentette ki anyu, aztán rátette a kezét az enyémre és mélyen a szemembe nézett. Az övéből már patakzottak a könnyek. 

Nem tudom miért kell ennyire túlreagálni, te jó ég! Mégis mi történhetne?

Abban a pillanatban, a sok közül egyetlen zaj hirtelen megállt. A motor, és minden egyéb ami a repülőgép fennmaradását szolgálta, bekrepált. A gépet már csak a szél tartotta fent, alig. Úgy éreztem, zuhanunk. Először nem érdekelt nagyon, de amikor már meteorként estünk lefele, én is kezdtem megijedni.

- Én is szeretlek, sajnálom. – Próbáltam erősnek tűnni, szívtelent játszani, de elárultak a könnyek, amiket már nem tudtam visszatartani. Őket néztem, a családomat. Akik életet adtak nekem, akik tizennyolc éven keresztül tanítottak és neveltek, akikkel olyan borzasztóan bántam az elmúlt jó pár évben. Ma már csak emlékek. 

Gondoltam, ha már úgyis vége számomra, rájuk nézve legalább nyugodt lesz az eltávozás. Az utolsó pillanatokban még tanulmányoztam a vonásaikat, még jobban az emlékezetembe véstem arcaikat. Aztán egy óriási csattanás, és lent voltunk. A szemeim lecsukódtak és éles fájdalom hasított a végtagjaimba. Hallatszott zúgás, sípolás, talán a távolból még szirénák is, de emberek, túlélők hangját nem hallottam. 

Nekem csak néhány percnek tűnt, de igazából órákig voltam eszméletlen, mivel a kórházban ébredtem. Azonnal a szüleim nevét ordítottam, de egy alacsony és idegesítő nővér nem engedett ki a kórteremből. 

- Sajnálom, de te vagy az egyetlen túlélő a gépről. Kik voltak még veled? Tudnál neveket mondani? – Egy lapot és egy tollat vett elő, hogy jegyzetelni tudjon, de én nem szólaltam meg. Az ágyamhoz sétáltam, leültem és a padlót bámultam. Egyetlen túlélő. Egyetlen túlélő. Egyetlen túlélő. Mi hárman voltunk. Velem volt anya és apa. Nem, itt biztosan félreértés történt, ők élnek, én meg már máshol vagyok. Talán csak álmodtam. Lehet, hogy semmiféle gép nem zuhant le, csak a hülye tudatalattim szórakozott velem. Csipkedni kezdem a karomat, ütögetem magam és minden kezembe kerülő tárgyat, de nem ébredtem fel. Nem tudtam felébredni, mert már régen ébren voltam.

Egy éve veszítettem el őket. Borzasztóan lassú, keserves és kínokkal teli háromszázhatvanöt napja. Haláluk első évfordulóján, kis léptekben haladok hazafele, mert annak ellenére, hogy pontosan ugyanolyan ítéletidő van most, mint egy évvel ezelőtt, szükségem van a friss levegőre. Gondolkodnom kell. 

Az ég borús, a szél egyre erősebb, a hajamat borzolja. Lehajtott fejjel sétálok az apróköves ösvényen, a fekete cipőimet bámulom. Minden üres, nincs olyan buta ember rajtam kívül, aki látja, hogy vihar közeleg és kint kóborol, tetőnélküli helyeken. Síri csönd telepedett a városra, a varjak károgása és szárnyuk heves csapkodása hallatszik néha-néha. Anyuval mindig ezen az ösvényen sétáltunk, erre hosszabb a hazaút, és mi szerettünk kettesben lenni, hogy megbeszélhessünk mindent. Ezen az ösvényen estem el a biciklimmel kilencévesen, amikor annyira mély seb keletkezett a térdemen, hogy a nagy rút heg a seb után, egész életemre megpecsételt. Akkor is a szüleimmel voltam, éppen akkor vették nekem a rózsaszín kerékpárt, ami tele volt mindenféle gyerekes díszítéssel. Ahogy elhaladok a régi lakásunk előtt, újabb emlékáradat ötlik be és muszáj megállnom egy pillanatra, hogy fel tudjam őket egyszerre fogni és megemészthessem őket. 

Ezt a lakást takarítottam ki, amikor végre rávettem magam, mert anyu akárhányszor megkért, hogy segítsek neki, legtöbbször semmit nem csináltam. Aztán jó nagy veszekedés lett belőle később, és amíg nem volt otthon, mindent kitakarítottam bűntudatomban. Most már tudom, hogy mennyire nehéz volt neki mindent szinte teljesen egyedül megcsinálni nap, mint nap, és akkor ezt eszem ágában sem volt értékelni. El kellett őt veszítenem ahhoz, hogy felnyíljon a szemem. 

Ugyanebben a lakásban szidott meg apu, amikor kisgyerekként mindent összerajzoltam, amit a dolgozóasztalán találtam. 

E lakás erkélyén rejtőztem el minden alkalommal, amikor valami rosszat tettem, és megijedtem a következményektől. 

Amikor kamasz voltam, a szobámban gúnyoltam őket ki a hátuk mögött, amiért nem vették meg nekem a legújabb okos telefont, amit kértem, amikor mindketten dolgoztak. El kellett veszítenem őket ahhoz, hogy megértsem, mennyire nehéz beosztani egy havi fizetést az adókra, és emellett eltartani egy családot is. 

Most már értem, miért voltak olyan fáradtak és ingerültek, amikor hazaértek a munkahelyeikről. 

Értem, hogy bármit mondtak nekem, az én érdekemben mondták és egész életükben nekem akartak jót. 

Viszont most már nincs lehetőségem rá, hogy elmondjam nekik, megértettem őket. Nincs lehetőség arra, hogy megköszönjek nekik bármit is.

Ugyanis, ezek már mind csak emlékek. Ők is emlékek.