Harmóniában önmagával

Hírek Harmóniában önmagával

2013. október 31.

Interjú a szekelyhon.ro hírportálon Bodó Juliannával, a Társadalomtudományi Tanszék oktatójával.

— A Babeş-Bolyai Tudományegyetemen az akkor Filológiának nevezett Bölcsészkaron végeztem magyar-francia szakon, ami azért érdekes, mert jelen pillanatban teljesen más dolgokkal foglalkozom. Az egyetem elvégzése után, 1979-ben hazakerültem és egy általános iskolában tanítottam. Bár ma ez nem mond olyan sokat, de hogy akkor az ember Csíkszeredába jöhetett tanítani különleges és jó helyzetnek számított. Ekkor indult el ugyanis az a folyamat, amikor a magyar anyanyelvű tanárokat elhelyezték a Kárpátokon túli területekre. Tíz évig tanítottam, de ezen időszak alatt már együttműködtünk azokkal a kollégáinkkal, akikkel később hivatalosan is együtt dolgoztam mint társadalomkutató. Heti rendszerességgel esténként összeültünk, és valamilyen szakmai kérdést beszéltünk meg úgy, hogy abból valaki felkészült. Ez tíz évig így folyt.

Ebben az időben kezdtünk publikálni, több mint száz cikket publikáltunk a Hét című hetilap TETT mellékletében, és már akkor kiadtuk az első két közös könyvünket. Ez most egyszerű történetnek tűnik, nyilván akkor teljesen más volt. Egy darabig ugyanis megpróbáltuk ezt a kört hivatalosan működtetni, ami két három évig sikerült is, de aztán betiltottak bennünket, és úgymond illegalitásba kellett vonulnunk. Semmi kirívót nem követtünk el, viszont hogy valakik gondolkodnak a társadalomról, körülnéznek, szakmai véleményt formálnak, hát ez egyáltalán nem volt egy elfogadott tevékenység. Aztán csak már az otthonainkban működött ez a csoport, minden héten máshoz mentünk, és családi körben folytattuk a beszélgetéseket. Ennek a baráti együttműködésnek rengeteg pozitív hozadéka volt, van. Egyrészt komoly szakmai felkészültséget jelentett arra, amit később hivatalosan is csináltunk, másrészt pedig nagyon erős baráti kötődést. Ezek azok a tényezők, amelyek a család, a magánélet mellett segítettek túlélni azokat a nehéz éveket.

Nekünk is, mint nagyon sok embernek, persze megfordult a fejünkben, hogy talán jobb lenne elmenni, de hogy mégsem ezt az utat választottuk, az nagyon sokban köszönhető annak, hogy megvolt ez a közösségünk. Nem kell valami hősies helytállásra gondolni, az ilyen nagy szavakat sosem szerettem, hanem egy olyan életközeget alakítottunk ki, amelyben nagyon sok fontos dolog megteremtődött. Meg hát annyira fiatalok voltunk, és ennek az életkornak a bátorsága, a szerelem, a gyerekek, a családi közeg nagyon erős háttér volt, ami segített abban, hogy nem adtuk fel, nem mentünk el. A rendszerváltáskor egyébként rögtön bejegyeztettük magunkat mint Kommunikációs Antropológia Munkacsoport, amelyhez később hozzákerült a Regionális és Antropológiai Kutatások Központja kiegészítés. Ami az új korszakot, a hivatalos működés korszakát illeti, tudományos intézményként tartjuk fenn magunkat kutatási programokból, projektekből. Amikor 2002-ben megalakult a Sapientia EMTE, pár kollégámmal együtt odakerültünk. és én azóta ott tanítok a társadalmi tudományok tanszéken.

— Az általános iskolától az egyetemig. Nagy váltás...

— Nagyon szeretek a diákokkal foglalkozni, ez a munka az embert arra kényszeríti, hogy fiatal, friss és nyitott maradjon. Nem mondhatnám azt, hogy olyan meredeken pályát váltottam. Nem általános iskolában és nem irodalmat tanítok, de mindaz, ami onnan hasznosítható volt, és ami onnan érkezett, számomra még most is nagyon fontos. Persze formálisan is át kellett térni erre a pályára, hiszen a doktori dolgozatomat kulturális antropológiából írtam.

— Az oktatás mellett marad energia, idő további kutatásokra, publikálásra?

— Kötelező. Egy egyetemi oktató státusa nemcsak az oktatásból, hanem a tudományos tevékenységből, kutatásból, publikálásból tevődik össze. De ezt mi nem is úgy fogjuk fel, mint egyfajta kötelességet, számunkra ez természetes. Ha az ember oktat, akkor nemcsak az kell, hogy ismerjen műveket, elméleteket, legyen olvasottsága, de kell legyen rálátása a világra, amiben él.

— Kutatásai során milyen témákkal foglalkozik szívesen?

— Vannak maradandó témák, és vannak, amelyek rövid ideig foglalkoztatják az embert. Legrégibb témám, amellyel máig foglalkozom, a ceremóniák, az ünnepek antropológiai vizsgálata, azaz szimbolikus térépítés az ünnepek, a ceremóniák által. Az utóbbi tíz évben pedig intenzíven foglalkoztat a rendszerváltás utáni munkamigráció témája, amely nagyon aktuális, és nemcsak a mi környezetünkben.

— Férjével, Biró A. Zoltánnal évek óta együtt dolgoznak. Van, aki azt mondja, egy házaspár esetében ez nem a legszerencsésebb....

— Van egy ilyen sztereotípia, hogy a családba nem kell föltétlenül bevinni a munkahelyi problémákat. Nálunk ez nem így működik. Mi az egyetemen ismerkedtünk meg, és már az első perctől kezdve rendkívül erős köteléket jelentett a közös érdeklődés. Azt mondhatom, hogy nagyon szerencsés vagyok, hogy ez így történt. Az, hogy közösen dolgozunk azóta is, hihetetlenül hasznos szakmai és családi szempontból is. A családi, a szakmai élet nekem ettől teljesebb, hiszen mindig van egy olyan ember mellettem, akire bármikor számíthatok, és mindent meg tudunk beszélni. Hihetetlenül nagy segítéségére voltunk, vagyunk egymásnak. Amikor ennyire együttműködsz a másikkal, akkor kiegészíted őt. Soha az életben nem éreztem, hogy hátrány lenne vagy bárminek az akadálya az, hogy mi együtt dolgozunk.

— Ez a feltétel nélküli szeretet, bizalom...

— Mi nemcsak együtt dolgozunk, együtt vagyunk mindenben. Mindig örültünk egymás sikerének. Az életben nehézségek is vannak, de együtt vészeltük át életünk olyan nehéz korszakait, amelyektől senki sem menekül meg. Ha az ember családi közegben él, van ott bánat, betegség, probléma, és ha van melletted valaki, akiben teljes mértékben megbízhatsz, akkor ez hihetetlen erőt ad. Ez most nagyon patetikusan hangzik, de tényleg a bizalom hihetetlenül fontos.

— Meséljen a gyermekeikről.

— Zoltán kulturális antropológia szakot végzett Miskolcon. Mindenki egy kis mosollyal veszi tudomásul, hogy ő is a nyomdokainkba lépett, de mi sosem biztattuk erre. Valahogy az a közeg, amiben óhatatlanul benne volt, felébresztette a kíváncsiságát. Itthon dolgozik egy vidékfejlesztési munkacsoportban, de együttműködünk a KAM kutatóintézetében is. Megnősült, egy éves négy hónapos a kisfiuk. A nagyszülői egy új szerep az életünkben, ami csupa gyönyörűség. Annamária Budapesten végezte el az amerikanisztika-angol szakot az ELTE-n, majd ugyanitt a médiagrafikus szakot is. Budapesten él és dolgozik, de vele is együttműködünk, be tud dolgozni a KAM-nak olyan projektjeikbe, ahová vizuális anyagot kell készíteni.

— És amikor nem végez tudományos munkát, nem oktat, mivel telnek a mindennapok?

— Az olvasás az örök nagy szerelmem, a legnagyobb szórakozás számomra. Ugyanakkor nagyon régóta a család kedvenc időtöltése a természetjárás. Mostanában hétvégenként sokat barangolunk ketten a férjemmel. Mindemellett pedig kedvencünk az utazás. Bárhová megyünk, számomra ezek az utazások rendkívül telített találkozások, hiszen fizikailag is megtapasztalhatok egy olyan világot, amit sosem láttam. Az ember elolvasta Thomas Manntól a Halál Velencében című könyvet, látott képeket Velencéről, amikor pedig kilép a vonatállomásról, és tényleg ott van előtte Velence, akkor legszívesebben sírva fakadna a gyönyörűségtől. Igyekszünk időt szakítani a kikapcsolódásra is, hiszen a munkából is ki kell időnként lépni, akármennyire is szereti az ember, amit csinál. Ezek az alkalmak tökéletesek a töltekezésre.

— Minden egyes találkozásunkkor rácsodálkozok Önre, a szépségére, hogy mennyire összhangban van. Fontos mindez az Ön számára?

— Ismerem magam külsőleg is, és amilyen vagyok, az fontos számomra. Hadd ne is használjam a szépség szót, hanem azt mondanám, hogy amilyen vagyok, ahhoz ragaszkodom. Annak, hogy az ember milyen, van egy magatartásbeli összetevője is. Persze én sem tudok úgy elmenni otthonról, hogy néhányszor bele ne nézzek a tükörbe, próbálom úgy igazítani azt az összhatást, ami én vagyok, hogy az akár szép legyen. Igen, számomra fontos, hogy miként nézek ki.

— Még milyen tervei, álmai vannak?

— Nem akarnék megfogalmazni hihetetlen nagy életcélokat, hanem inkább azt, hogy haladnék tovább, és egy kicsit többet és többet tennék. Az emberben vannak rejtett vágyak, amiket nem mond el, amelyek vagy bejönnek, vagy nem. Persze szeretnék további utazásokat, sok kirándulást. De talán az a legfontosabb, hogy sokáig tudjuk megőrizni a testi és lelki egészségnek azt a közegét, amelyben a munkánkat folytathatjuk.

Hírek