Új trend: a projektszemléletű migráció

Média Rólunk írták Új trend: a projektszemléletű migráció

2016. február 3.

Dr. Bodó Julianna szociológus, egyetemi oktató január 19-én, kedden a sepsiszentgyörgyi Tein Teahouse-ban a Székelyföldi munkamigráció napjainkban című előadása során egy mindnyájunkat érdeklő és érintő témát járt körbe, kitérve a migrációs jelenség egykori és mai jellemzőire.

forrás: morfondir.ro

Az előadó kiindulópontként a kilencvenes és a kétezres évek migrációs trendjét vázolta fel egészen napjainkig, majd rávilágított a most kibontakozó, új migrációs irányvonalat körvonalazó „jellemvonásokra”, ezáltal mintegy megrajzolva a Székelyföld migrációs térképét. A migráció kérdéskörének aktualitását és a téma iránti érzékenységet a részt vevő fiatalság kérdéseinek, hozzászólásainak gyakorisága is kellőképpen bizonyította. Az előadás összefoglalóját az alábbiakban olvashatják.

A kávéházi eseménysorozat részét képező, Székelyföldi munkamigráció napjainkban című előadás az elmúlt huszonöt évben, azaz a rendszerváltás óta eltelt időszakban a Székelyföldről munkavállalás céljából külföldre történő migrációt foglalja össze.

– 1994-től napjainkig folyamatosan foglalkoztunk a migrációkutatás témájával, több erre a célra meghirdetett kutatási projektet végeztünk, amelyekbe a csíkszeredai Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) társadalomtudományok tanszékének oktatói mellett a diákok is bekapcsolódtak. Amikor a kilencvenes években azt tapasztaltuk, hogy a térségből egyre többen döntenek úgy, hogy rövidebb-hosszabb ideig külföldre mennek dolgozni, akkor ezzel párhuzamosan megkezdtük a munkavállalás előzményeinek kutatását, majd a kapott eredményeket összevetettük a mai munkamigrációval, arra keresve a választ, hogy az előzmények milyen hatással vannak a mostani helyzetre. Ennek következtében nagyon fontos eredményre jutottunk, ami egyfajta térségi, társadalomtörténeti, kulturális kontextusba helyezi a külföldi munkavállalást. Az idők folyamán adott társadalmi, politikai helyzetben sokféle munkamigrációra kaptunk példát: fiatal falusi lányok cselédként a nagyvárosban, munkavállalók a Regátban, férfiak nyári szezonban magyarországi építkezésen vagy épp Amerikában. A külföldi munkavállalást a szakma kulturális praxisnak nevezi – fogalmazott dr. Bodó Julianna.

Migráció és munkavállalás a kilencvenes években

A munkamigráció főként a kilencvenes évek elejétől kezdődően egy intenzív, dinamikus folyamatként tapasztalható a térségben. A szociológus professzor szerint, ha meg akarnánk rajzolni a kilencvenes évek migránsának általános képét, akkor egy középkorú, negyven év körüli férfit képzelhetnénk magunk elé, aki többnyire szakközépiskolai végzettséggel rendelkezik. A kilencvenes években a munkamigráció másik fő jellemzője, hogy az emberek rövidebb időszakra mentek, a kint tartózkodás jól meghatározott körülmények között zajlott, ahogy a kiutazás célja és szándéka is jól ismert volt. A több száz interjúalany közül egy családapa így fogalmazta meg munkavállalása célját: „már az egész utcának van színes tévéje, az azért mégsem járja, hogy a gyermekemnek a szomszédba kell mennie, hogy lássa, a béka zöld.”

– A kilencvenes évek migránsainak munkavállalását megfigyelve azt állapítottuk meg, hogy a kint töltött idő a legtöbb esetben kizárólag a munkavégzésre összpontosult, a szabadidő eltöltésére vonatkozó kérdésre azt a válasz kaptuk, hogy nincs szabadidő. Mert azt a kevés szabadidőt is munkára fordították, hiszen ezekben az években a kint tartózkodási idő egy jól behatárolt időintervallumra szólt. A cél az volt, hogy minél rövidebb idő alatt minél több pénzt lehessen keresni. Mivel a migránsok figyelme a munkára irányult, ezért kevés emberrel érintkeztek, nem került sor az „új világ” és az ottani környezet megismerésére. A munkavállalók nagyon sok esetben csak az itthonról elkerült munkatársakkal és a munkaadóval voltak személyes kapcsolatban, ebből az következett, hogy a két világ – a kibocsátó és a befogadó – erősen polarizálódott ebben a találkozásban, és érdekes módon a munkamigrációval történő helyváltoztatás során a két világ között lévő különbségek nem feloldódtak, hanem még inkább megerősödtek. Végeredményben a kilencvenes évek vendégmunkásának attitűdje is sokat nyomott a latban, hiszen semmilyen más cél nem vezérelte őt, csupán az, hogy „itthoni világát” (ez esetben a családját) fenntartsa, és ez a tény szintén a határvonalak meghúzását erősítette – hangsúlyozta az előadó.

A rendszerváltás utáni időben Magyarországon sokak számára ismeretlen volt az igaz történelem, a diktatúra által megvezetett emberek tájékozatlansága a találkozásokkor a sűrű románozást hozta magával, a határon túlról érkező vendégmunkások ismételten kellemetlen pillanatokat éltek át a munkahelyen.

– Az erdélyiek eléggé magabiztosan utaztak Magyarországra abban a tudatban, hogy majd csak boldogulnak, hiszen azonos nyelvet beszélnek az ott élőkkel, ami jóval megkönnyíti a kommunikációt a munkavállalás során. Amit a kilencvenes években minden migráns átélt néhányszor, azt szakszóval lerománozásnak nevezünk. A jelenségről többféleképpen számoltak be az érintettek, volt olyan fiatalember, aki azt mesélte el, hogy többször megsiratták. Volt, aki bátrabb volt, és történelemórát tartott az ottaniaknak, hogy miért is élnek Romániában magyarok, de akadt olyan is, aki frappánsan reagált a helyzetre: „amíg minimum alapfokon kellene beszélnem a németet ahhoz, hogy ki tudjam ejteni a nevedet, addig én nem vagyok neked román” – mesélte a szociológus, majd hozzátette: a kétezres évek elején a migráció terén beindult valamiféle változás. A férfiak mellé nagyon keményen felzárkóztak a női munkavállalók, a fiatalok és természetesen az idősebb generáció is.

Az egykori határátlépések problematikája ma ismeretlen

– A kilencvenes években jó néhány akadályozó tényező nehezítette, kiszámíthatatlanná, problematikussá vagy akár veszélyessé tette a határátlépést. Voltak olyan bizonytalan tényezők is, mint például mikor mit mondhatunk, mit vihetünk magunkkal, mit válaszoljunk, ha megkérdik, van-e ottani rokonunk, legyen-e nálunk pénz stb. Bizony, volt olyan korszak, amikor a határátlépésnél fel kellett mutatni száz márkát. A vendégmunkásokat szállító autóbuszokon például a sofőr kesztyűtartójában mindig ott lapult egy köteg százmárkás, amit a határátkelőhöz közeledve szétosztott az utasok között, majd az ellenőrzést követően összeszedte, hogy a következő utasoknak is legyen „mutogatós” márkájuk. A tartózkodási engedély azokban az időkben csupán harminc napra szólt, így aki ennél tovább szeretett volna maradni, annak újabb pecsétért határig kellett utaznia. Volt, aki ezt nem tette meg kockáztatva, hogy bármikor lebukhat – emlékeztetett a régi időkre az előadó.

Világvégi szomszédország

A kilencvenes években a kapcsolattartás, a kommunikáció, az egymásról, a családról való hírszerzés igencsak nehézkes és körülményes volt.

– A telefon nagyon drága, a postával küldött levél pedig túl lassú megoldás volt. Így aki elment, az úgy érezte, hogy teljesen elszakadt az itthoni közegtől, aki pedig itthon maradt, az meg úgy érezte, hogy elszakították a férjétől vagy valamelyik családtagjától. Egy fiatalasszony mesélte, hogy a kilencvenes években úgy érezte, mintha a férje a szomszéd ország helyett a világvégére ment volna. Hetekig nem tudott a férjéről, aztán mikor végre felhívta, csak fogták a telefont és sírtak. Traumatikus volt a hetekig vagy akár a hosszabb ideig tartó, néma csend, amikor csak remélni lehetett, hogy minden rendben van odaát és ideát. Az itthoni közéleti hírekről, a város életéről akkoriban nem sokat tudott az, aki elszakadt a lakóhelyétől, azonban ma ez is sokkal egyszerűbb, csak meg kell nyitni egy internetes honlapot, és ott mindenről tájékozódhatunk – osztotta meg a jelenlévőkkel dr. Bodó Julianna.

Fekete-fehér

– A kilencvenes években majdnem mindenki feketén dolgozott, ami azt jelentette, hogy nem volt munkavállalási engedélye. Ez állandó kiszolgáltatottságot jelentett, emiatt bármikor becsaphatták a külföldről érkező munkavállalót, akinek ráadásul rejtőzködnie kellett az ellenőrzések során, és megbetegednie sem volt szabad, hiszen az orvosi ellátás teljes összegét meg kellett volna fizetnie. Ezek a szempontok mind azt mutatják, hogy jobb, ha az adott országban, nem „látszik” az ember, az érintkezési felületet a lehető legkisebbre kell szorítani, hogy ne legyen baj. Napjainkban a feketemunka kifehéredett, manapság már nincsenek ilyen akadályok a munkavállalással kapcsolatban. Nem kell félni, rejtőzködni, az ottani állampolgárokhoz hasonlóan lehet élni – vélekedett a professzor.

Transznacionális migráció

Erősödni látszik az úgynevezett kétlakiság, amikor egyazon időben két helyet lakunk be.

– A kétlakiság fogalmát a szakma transznacionális migrációként definiálja. Azt lehetne mondani, hogy a két helység között átjárási lehetőség van. Hogy lehetséges ez? Úgy, hogy a befogadó közeg nem várja el a teljes asszimilálódást, és az otthontól sem kell teljes mértékben elszakadni. Megvannak a kapcsolódási pontok mindkét irányba, természetesen az illető különböző intenzitással és formában kapcsolódik a két világhoz, azonban igenis be lehet rendezkedni egy, „bárhol vagyok, tulajdonképpen egyszerre két helyen vagyok” életformára – magyarázta a szociológus professzor.

A Székelyföldön, ahogy sok más helyen a világban, többen választják ezt az életet, manapság egyre nagyobb rugalmassággal kezelve az ebből adódó utazásokat és „elválásokat”. Beállítják magukat egyfajta „örök vándor üzemmódra”, egy kis időt otthon töltenek, aztán újból útnak erednek, és ott folytatják az életet, a munkát, ahol abbahagyták.

– A kilencvenes évek migránsai közül utóbb sokan vélekednek a következőképpen: „életem azon szakaszát zárójelbe tettem.” A rendszerváltás korának migránsai nem tudták és talán nem is akarták szervesen beiktatni életútjukba a családtól távol töltött időt. Egyféle leszakadt, különálló időszakként kezelték azt. A kétezres évekre e tekintetben is paradigmaváltás történt, hiszen ma a migráns fiatalok és az idősebbek szintén erre az életformára rendezkedtek be. Ma ez elfogadott, bevett szokássá vált, mondhatni ez a normális.

A fiatalság egy olyan migrációs életformát kezd kialakítani, amelyben nem egyértelmű, hogy egy fiatal mennyi időt tervez külföldön maradni; hányszor vált országot; egyáltalán mikor tér vissza, vagy mikor kívánja befejezni a migrációs létet. Úgy tűnik, hogy ez az úgynevezett projektszemlélet nagyon jól összekapcsolható a migrációs életformával, ami azt jelenti, hogy a mai generáció nagyon jól érzékeli azt, hogy a világban zajló nagyon gyors és roppant dinamikus váltások mellett nem lehet egy hosszú távú, időben hosszan kinyúló terv érdekében cselekedni, mindig az adott szituációhoz kell alkalmazkodni (ahogy a munkában egyik projektről a másikra váltunk át). Ezekből a fiatalokból végül sokan a végső kitelepedést választják, egyrészt megszokják azt az életformát, netán szakmai sikerekben van részük, másrészt nagyobb a kereset, a lehetőség és a hasonlóan kecsegtető és előnyös szempont, mint itthon. A lassan körvonalazódó változás koordinátáit, jellemzőit még nem ismerjük, ahogy azt sem, hogy merre veszi az irányt, de annyi biztos, hogy az itt élők nagyon ragaszkodnak gyökereikhez. A visszatérés mind a kijelentés, mind a gyakorlat szintjén egyértelműen ezt igazolja – hangsúlyozta dr. Bodó Julianna.

Az otthoni kultúra, a társadalmi és erkölcsi normák azt erősítették, hogy minden garast meg kell spórolni, a mai fogyasztói társadalom ezt rendesen átírta. Az emberek nemcsak tervezni, hanem élni akarnak, és nem a távoli jövőben, hanem itt és most!

– A kilencvenes években a külföldön megkeresett pénzt élére tették, ez ma már kissé másként van. „Ha már itt vagyok, látni és élni is szeretnék, nem csupán gyűjtögetni. Törődöm magammal, világot látok, és több pénzt keresek, egyszerűen egy jobb életvitel a cél” – gondolják, és sokan közülük azért nehezményezik a visszatérést, mert azt látják, hogy a külföldön megszerzett szakmai tudás és tapasztalat az itthoni körülmények között nem hasznosítható, nem kompatibilis a hazai munkakörülményekkel– vázolta fel zárógondolatként az örökös dilemmát a csíkszeredai Sapientia oktatója.