Kopjafák, szobrok, emlékhelyek – Így nyilvánul meg a szimbolikus térhasználat Székelyföldön

Média Rólunk írták Kopjafák, szobrok, emlékhelyek – Így nyilvánul meg a szimbolikus térhasználat Székelyföldön

2019. november 27.

Miért van az, hogy a Székelyföld minden más magyar tájnál határozottabb körvonalakkal van jelen a magyarság mentális térképén, a székelyek pedig a nemzeti önazonosság legautentikusabb képviselőiként tűnnek fel a nyilvánosságban? Hogyan zajlik napjainkban a nemzeti és regionális identitásépítés érdekében a szimbolikus térhasználat, és ennek milyen tipológiáját állították fel a szakemberek?

Forrás: maszol.ro

Bodó Julianna, a Sapientia EMTE Csíkszeredai Kara Társadalomtudományi Tanszékének professzora évek óta kutatja a jelenséget. A Magyar Tudomány Napja alkalmából rövid, összefoglaló előadásban ismertette a szimbolikus térhasználat legfontosabb elemeit

Mi jut eszükbe, ha azt mondjuk, hogy Székelyföld? Székely zászló, székely ruha, székely kapu, Nyergestető, Csíksomlyó, Korond, és folytathatnánk a sort. A felsorolás véleletlenszerű elemei mind annak a székelyföldi identitásnak a részét képezik, amelynek megkonstruálása nem újkeletű, azonban az elmúlt harminc évben felerősödött.

Az identitásképzés egyik legfontosabb része a szimbolikus térhasználat, ezeknek a kapcsolatát, a kapcsolat alakulását, és az ott zajló rituális megnyilvánulásoknak az időbeli módosulását vizsgálta az az antropológusok és szociológusok által alkotott kutatócsoport, amely kezdetben a csíkszeredai KAM-Intézet (Regionális és Antropológiai Kutatások Központja) égisze alatt működött, majd a Sapientia EMTE megalakulása után, a felsőfokú oktatási intézmény keretei között folytatódott a munkája, az egyetemi diákság bevonásával, nagyon sok specifikus esettanulmány elkészítésével.

A nyilvános térbe kihelyezett szimbolikus tárgyakkal, emlékművekkel, zászlókkal, koszorúkkal jelzi egy közösség, hogy kötődik ahhoz a helyhez, jogot formál rá. A társadalomtudósok ezt szimbolikus térfoglalásnak nevezik.

Ennek vizsgálata nemcsak Erdélyben zajlik, kiterjedt nemzetközi irodalma is van, és ennek segítségével, illetve a székelyföldi sajátosságok figyelembe vételelével a rendszerváltás előtti periódust, illetve az utána következő harminc évet mutatta be röviden Bodó Julianna, annak tükrében, hogy a különböző korszakokban hogy változott a társadalom nyilvános terének az átstruktúrálódása.

A rendszerváltás előtti szimbolikus térhasználat sajátosságai

A kommunista diktatúra éveinek Romániájában a magyar kisebbség számára a nyilvános nemzeti identitásépítés, a szimbolikus térhasználat csak igen szűk keretek között működhetett, ennek ellenére sikerült létrehozni, egy „alternatív magyar mikrovilágot” – mondta szakember – annak köszönhetően, hogy a kommunista hatalom egyfajta alkut kötött a kisebbségi magyar elittel, és a lojalitásért cserébe megengedte a kulturális identitásépítő elemek használatát. Így került sor számos ilyen hely kialakítására, kialakultak a rituális megemlékezési formák is, és ezek által az emlékezet helyei alkalmassá váltak arra, hogy a kisebbségi identitás építésének helyszíneivé váljanak, melyek majd másfél évtizedig intenzíven működtek.

Ennek jellegzetes példája az emlékházak kialakítása és az azokhoz rendelt rituális látogatási gyakorlat. Az emlékházak létrehozása a kisebbségi magyar elit kezdeményezésének köszönhetően jöttek létre. Ilyen volt például a Tamási Áron-emlékház, Benedek Elek-emlékház, amelyeket azzal a céllal alapítottak, hogy a kisebbségi kulturális hagyományokhoz konkrét, földrajzi helyhez, térhez kötődő, konkrét tárgyi megvalósítást társítanak.

Az emlékházak, mint a fenti példákból kitűnik, elsősorban az irodalom nagyjainak a születési helyén jöttek létre; de az írók, a költők neve, valamint munkássága valójában arra szolgált, hogy jól érthetően megnevezzen egy szimbolikusan megjelölt teret. Ez a hely – a kisebbségi magyarság számára kiemelkedő személyiség emlékháza – szimbolikus, a hétköznapi használattól elkülönülő hellyé vált. A hely meglátogatása már nem egyszerű odalátogatás volt csupán, hanem előkészített, lépésről lépésre megkonstruált folyamat, amely a zarándoklat tulajdonságait öltötte magára.

A helyszínre látogató iskolás csoportok alaposan felkészültek az alkalomra: verseket tanultak meg, dalokat adtak elő, virágot hoztak, és jó előre figyelmeztették őket a hely szakralitásához illő viselkedésmódra. Az emlékházat gondozók is felkészültek a látogatók fogadására: magyarázatokkal, emléktárgyakkal, a zarándokút egyes állomásainak megkomponált forgatókönyvének a pontos követésével egyfajta rituális jelleget kölcsönöztek az ott eltöltött időnek.

Az emlékházak látogatása ünnepnek számított, a látogatók egy szakrális térbe léptek be, és ennek megfelelően élték meg az eseményt.

Az emlékházak felkeresése egyben azt is jelentette, hogy az odalátogatók megismerkednek azokkal az eszmékkel, azzal a kultikus töltettel, amely minden ilyen személyiség alakjához társult. Ezek az eszmék mintegy erkölcsi parancsként működtek a találkozásban részt vevők számára. A székelyföldi szimbolikus térfoglalás praxisai számos ilyen kultikus személyiséget termtettek – például Kőrösi Csoma Sándor, Benedek Elek, Tamási Áron, Orbán Balázs személyében –, és hozzájuk elsősorban olyan erkölcsi parancsokat és magatartásmintákat kapcsoltak, amelyek a helyhez – a szülőföldhöz – való ragaszkodás mintáiként tudtak szolgálni.

Bodó Julianna szerint ezek az eljárások jól tükrözik a kisebbségi társadalomnak az igyekezetét, hogy a kiválasztott nyilvános terekhez olyan eszmei töltetet kapcsoljanak, amely kifejezze az erdélyi magyar kisebbségnek a konkrét helyhez, a fizikai-földrajzi térhez való kötődését.

Ugyanebben a korszakban olyan szobrok, emlékművek felállítására is volt lehetőség, amelyek a fent jellemzett módon működtek a kisebbségi magyar identitásképzésben. Ekkor állítottak például több Petőfi-szobrot is Székelyföldön. Maguk a szoborállítások, valamint a hozzájuk kapcsolódó évfordulók nagyméretű ünnepi eseményekké váltak.

A szakember szerint a székelyföldi magyar identitás esetében van még egy nagyon nyomós oka annak, hogy a tér szimbolikus használata megerősödött. A romániai hivatalos „haza” fogalommal párhuzamba állítva, néha annak ellenében megteremtődött saját kisebbségi használatra a „szülőföld” fogalma, amely már azt a földrajzi területet jelentette, amelyet a kisebbségi magyarság a sajátjának tekintett. Mindez még erőteljeseben a territorializáció és a szimbolikus térhasználat irányába vitte el az identitásépítést.

A 80-as évektől kezdődően azonban ez a gyakorlat már csak nagyon visszafogott formában működhetett tovább. Tiltás alá esett szinte minden olyan etnikai marker nyilvános használata, amely a többségi román nemzet mellett más etnikumokat is megjeleníthetett volna. A társadalom nyilvános szférájából kiszorult a magyarság nemzeti szimbólumainak az a tárháza is, amelyet korábban működtetni lehetett.

Jellegzetes példa, hogy a nyolcvanas évek második felében a hivatalos írott nyelvhasználatban nem lehetett többé magyarul leírni a helységek nevét sem. Ekkorra gyakorlatilag megszűnt a nyilvános tér szimbolikus használata, a kulturális identitásépítés visszaszorult a nyilvános szférából a privát szférába. A megmutatkozás ellehetetlenítésével az évek során egy olyan óriási potenciál halmozódott fel, amely aztán a rendszerváltáskor robbanásszerűen tört ki. Az elkövetkező három évtizedet a szakemberek három periódusra osztották fel.

Kitörés és rehabilitáció (1990-1995)

A harminc évvel ezelőtt bekövetkezett hatalomváltás egyik legfontosabb vívmánya volt, hogy a sok éven keresztül tiltott nemzeti szimbolisztika elemei ismét helyet kaphattak a nyilvános térben.

Ekkor még nem is a tér játssza a legfontosabb szerepet, hanem maga a kilépés, a szabaddá válás mozzanata. Ezzel magyarázható, hogy ebben a periódusban, de különösen annak legelső szakaszában, általában a már meglévő nyilvános terek elfoglalása volt a cél. Tér és emlékezet kapcsolata ekkor még nem töltött be elsőrendű szerepet. A nemzeti múltra, azok eseményeire vagy szereplőire történő emlékezés, ebben a korszakban még nem volt jelentős. Sokkal nagyobb súlya volt annak, hogy a kilépés a nyilvános helyeket visszahódítsa egy korábbi elnyomó hatalomtól, és azt a maga használatára tegye alkalmassá.

A tereknek alkalmassá kellett válniuk a demonstrációk megjelenítésére, olyan helyekké kellett válniuk, ahol közösségi jogokat lehet követelni.

Jellemző példa erre a települések főtereinek elfoglalása, szimbolikus helyként való működtetése. Ezek korábban a hatalom által kisajátított és ellenőrzött terek voltak, de hasonló szemléletes példa az is, ahogyan minden település magyar lakossága kiválasztott, és következetesen „felépített” egy saját teret például a március 15-i ünnepi események lebonyolítására.

Terjeszkedés, új szimbolikus terek létrehozása (1995-2010)

A rendszerváltás utáni második korszak, amely Bodó Julianna szerint a legjelentősebb az elmúlt három évtizednek a történetében egy módszeres térépítés, tér-tágítást jelentett a kisebbségi identitás megkonstruálásának történetében. Míg az előző korszakban elsősorban a már meglévő helyek szimbolikus birtokbavétele és az új funkcióra alkalmassá tétele volt hangsúlyos, ebben a periódusban a szimbolikus birtokbavétel egyre szélesebb területekre terjeszkedett ki, egyre szélesebb hálóval kívánta beborítani a térséget.

Ezekre az évekre – az 1990-es évek közepétől körülbelül 2010-ig – esik a rengeteg szobor- és emlékműállítás, kopjafák és székelykapuk felállítása, emléktáblák elhelyezése, elsősorban az iskolákra jellemző intézménynévadások, utcanevek megváltoztatása. Ugyancsak ekkor történik meg az egyes helységek régebbi emlékműveinek, szimbolikus helyeinek a rehabilitációja. Ezekhez a gyakorlatokhoz egyúttal mindig ceremóniák, ünnepek kapcsolódnak, és ezek az ünnepi alkalmak a magyar identitás felmutatása mellett tudatosan a lokalitást is igyekeznek megjeleníteni és megerősíteni. Az ünnepi alkalmak formalizálódnak, kevesebb bennük a spontán elem, sőt később ez teljesen el is tűnik. Kialakulnak a forgatókönyvek, amelyek pontos és ismétlődő előírások szerint szervezik meg az ünnepi alkalmakat.

A lokalitás markáns megjelenítése kapcsán Bodó Julianna elmondta, hogy az több aspektuson keresztül is tetten érhető. Az egyik az a törekvés, amely azt a tudatosságot jelzi, hogy ebből a folyamatból nem szabad kimaradni. Az a lokalitás, amely nem rendelkezik valamilyen ünnepi alkalmak megrendezésére alkalmas, kiemelt térrel, annak nincs megragadható, megjegyezhető, beazonosítható jellege, ezáltal jelentősége csökken. Ha nincs hol megünnepelni a magyarság nagy eseményeit felidéző alkalmakat, akkor az a lokalitás nem tud bekapcsolódni a „nagy magyar identitáskonstrukcióba”, és ha nem válik annak részesévé, nehezen talál magának olyan sajátos identitáselemet, amely által megmutathatja magát.

A helyi identitásépítés kétféleképpen zajlik. Egyrészt szimbolikus tereket alakítanak ki, amelyek alkalmasak legyenek a különböző identitásépítést célzó, rituális ünnepek lebonyolítására: ide tartoznak például a majdnem minden faluban megtalálható világháborús emlékművek, ahol március 15-ről, az ötvenhatos forradalomról és más történelmi eseményről is meg lehet emlékezni. Másrészt felkutatják azokat a helyi személyiségeket, eseményeket, amelyek a lokalitás saját szimbolikus értéktárából származnak, és ezeknek állítanak emléket a nyilvános térben.

A szimbolikus térfoglalásra felhasznált emlékműveket tipologizálva, a szakember a következő fontosabb típusokat mutatta be:

Régi emlékhelyek megnövekedett jelentőséggel

Jó példa erre a típusra a madéfalvi veszedelem Siculicidium-emlékműve, amely az 1764-es madéfalvi vérengzésnek állít emléket. Az 1899-ben állított emlékmű körül régebben is szerveztek ünnepségeket, a nyolcvanas években viszont itt sem volt lehetséges a szervezett megemlékezés. A rendszerváltás után a rejtőzködésből kilépő nemzeti identitásépítés egyik momentuma volt a minden évben változatlan intenzitással megünnepelt évforduló.

A megemlékezésen évről évre egyre nagyobb számban jelentek meg a helyiek mellett a romániai magyarság politikai szereplői, akik az eseményben lehetőséget láttak a megmutatkozásra. Az ünnep növekvő dimenzióját jelzi, hogy magyarországi politikai személyiségek is alkalmasnak találták az alkalmat és a helyszínt az időnkénti megmutatkozásra. A madéfalvi vérengzés 250. évfordulója jó alkalom volt a helyiek számára, hogy nagyszabású rendezvénysorozatot szervezzenek. A fizikai teret, amely az emlékműnek ad helyet, pedig tovább bővítették, és más helyszíneken is idekapcsolódó rituális tereket hoztak létre.

Erőteljes lokális identitásépítési szándékok vezérlik azokat az igyekezeteket, amelyek mentén ezek a régi emlékművek nemcsak megújulnak, hanem egyre bővül az általuk betöltött jelképes szerep.

A nyergestetői emlékmű az 1848–49-es szabadságharc helyi, tragikus kimenetelű eseményének állít emléket. 1897-ben emelték, stílusában az előzőekben tárgyalt alkotásokat idézi. A rendszerváltás után itt is minden évben nagyszabású ünnepségeket tartanak, amelyeken a madéfalvi veszedelem megünnepléséhez hasonló módon képviseltetik magukat mindazok a közéleti-politikai személyiségek, akik a közösség előtti legitimációt szeretnék megszerezni maguknak.

A helynek ebben az esetben is megvan a kettős kötődése: egy összmagyar és egy lokális kötődés együttese valósul meg benne. A hely további bővülése már némileg eltér ettől a szándéktól: a rendszerváltás utáni években az emlékművel átellenben lévő magaslaton kopjafák sokaságát állították fel különböző szervezetek, egyesületek és magánszemélyek, ezzel mintegy keresve saját maguk számára a lehetőséget, hogy egy szakralizált helyhez kapcsolódva erősítsék pozíciójukat.

Új emlékművek, emlékezethelyek

Jellegzetes példa a Márton Áron püspökhöz kapcsolódó helyek és események kialakítása. Márton Áron nevét több emlékhely is megkapta, számos városban áll szobra. Szülőhelyén, Csíkszentdomokoson emlékhelykomplexumot alakítottak ki. Iskolákat neveztek el róla, emlékünnepeket, konferenciákat tartanak a tiszteletére. A szimbolikus térfoglalás ebben az esetben széles spektrumon működik, mivel a múltbéli neves személyiségnek, akinek nevéhez kötődnek a helyek, nemcsak a szülőfalu és nemcsak a Székelyföld vonatkozásában van jelentése, hanem egész Erdélyre vonatkoztatva is.

Egy másik példa: a csíkszeredai, 2007-ben felállított, Gloria victis nevet viselő szobor az 1956-os forradalom helyi áldozatainak állít emléket. Létrehozása egyértelműen megfelel az előzőekben már jelzett igyekezetnek: kialakítani egy helyet a megemlékezésnek. A hely szimbolikus elfoglalása, emlékezethellyé alakítása óta az 1956 emlékéhez kapcsolódó rendezvények grandiózusabbak lettek – megjegyzendő viszont, hogy az utóbbi néhány évben visszafogottabbá váltak, kevesebb résztvevőt vonzanak.

Ezeknek az emlékhelyeknek a létrehozása töltötte be leginkább azt a funkciót, hogy a Székelyföldet teljes egészében beborítsa egy szimbolikus háló, megjelenítve a székelység szülőföldhöz való viszonyát.

Régi és új helyek csökkenő jelentőséggel

Ebbe a kategóriába sorolható a csíkszeredai Petőfi–Bălcescu-szoborpáros. A csíkszeredai első március 15-i ünnepségek az ennek a szoborpárosnak helyet adó téren bontakoztak ki, és az itt végbemenő spontán szimbolikus térfoglalás jól példázta az identitásépítés nyilvános működését. Az elkövetkező időszakban a március 15-i ünnepségek helyszíne a városban sokat változott. A szoborcsoport helyzete is változott: a vár előtti parkosított tér néhány éve alapos felújításon esett át, aminek egyik következménye a szobrok áthelyezése lett.

Arra is van példa, hogy a helyi identitásépítés szimbolikus mozzanata igen rövid életű sikerrel jár. Domokos Pál Péter, a csíksomlyói születésű néprajzkutató és emblematikus személyiség szobrát a csíksomlyói kegytemplommal szemben állították fel 1998-ban. Mint a hely szülötte, a helyi identitás megerősítésének, építésének egyik szimbolikus kifejezője kellett volna, hogy legyen, ugyanakkor néprajzgyűjtői tevékenysége a Székelyföld és az összmagyarság kiemelt személyiségévé is avatja.

A szobor és a tér tervezői, kivitelezői viszont nem számoltak azzal, hogy egy már „foglalt”, szimbolikus jelentéssel erősen megterhelt helyet választottak ki. A kegytemplom az előtte lévő térrel a csíksomlyói búcsú szakrális térbeli kompozíciójának egyik része, így nem csoda, ha a szobor ezen a téren nem tudta betölteni a neki szánt szerepet. Az erősebb rituális komplexum eljelentéktelenítette, elnyomta az alkotást. Később új helyre költöztették, egy félig zárt, mindenképpen jelentéktelenebb térbe.

Vannak tehát olyan, akár régen, akár a közelmúltban kialakított szimbolikus térfoglalásra szánt elemek (szobrok, emléktáblák, stb.), amelyek elveszítették identitásképző funkciójukat, és perifériára szorultak.

Amikor a hely keresi a nevét

Ez a típus olyan helyzeteket mutat, amikor a lokalitás „keresi” azt a múltbéli eseményt vagy személyiséget, ami/aki köré emlékezethelyet alakíthatna ki. Az intézmény-névadások területén lehet a leginkább megfigyelni ezt a jelenséget. A névválasztás két elképzelés mentén történik. Vagy egy a magyar kultúrában jól ismert személyiség nevét veszi fel az intézmény, vagy az illető település egy ismert, híres személyiségét választják névadóként. Elsősorban kulturális intézményekre vonatkozik a megfigyelés, legyen az iskola, könyvtár, kultúrotthon, gyülekezeti ház, stb. A névadások első hullámában gyakrabban került sor az első változatra.

Azóta elterjedtebbé vált, a lokális identitások megerősítési törekvéseivel összhangban, a második változat. Azonban nem minden település bővelkedett olyan neves személyiségekben, akik alkalmasak lettek volna a névadó szerepre. A helyi lakosok sem minden esetben fogadták egyértelmű megelégedéssel a névválasztást, így az a lokális identitásépítésben gyakran nem tudta betölteni a kívánt szerepet.

Harmadik szakasz: integrálódás és individualizáció (2010- )

A székelyföldi szimbolikus térhasználatban az utóbbi éveket tekinthetjük a folyamat harmadik szakaszának. Ebben az időszakban is felbukkannak még az első korszakra jellemző rehabilitációs tendenciák, amelyek kisebb súllyal ugyan, de a második szakaszban is kimutathatók voltak.

Még mindig megjelennek olyan ötletek, kezdeményezések, hogy „állítsunk vissza” valamit, vagy „elevenítsünk fel” olyan eseményeket, amelyek valamikor korábban fontosak voltak, de mára feledésbe merültek.

Az ilyen kezdeményezések és események száma, társadalmi súlya ma már nyilván kisebb, mint az 1990-es évek első felében. A szimbolikus helyek vagy szimbolikus súlyú személyiségek újrafelfedezése mellett megjelenik a település neves épületeinek rehabilitációja is. Ugyanakkor részben folytatódik a második korszak domináns trendje, az új szimbolikus helyek, események létrehozása is. Ez a folyamat sem állt le a harmadik szakaszban, azonban szerepe, társadalmi súlya már ezeknek is sokkal kisebb.

Bodó Julianna kiemelte, hogy az utóbbi években felerősödött a regionális identitásépítés, amelynek rengeteg mozzanatát figyelhetjük meg az Ezer székely leány ünnepétől a Székelyföld menetelésig, a székely zászló használata körüli vitáktól a székely termékek körül kialakuló „etnikai szolidaritástól” a székely mitikus múlt identitásalkotó szerepéig.

Ezek mind olyan kultikus elemekké váltak, amelyek egyre nagyobb helyet foglalnak el az identitásképző szimbolikus térben. Párhuzamosan azzal a törekvéssel tehát, hogy a romániai magyar nemzeti mozgalmon belül létrejöjjön egy magyar dominanciájú régió, megerősödött az az etnokulturális tér, ahol a székelyföldi azonosságtudat identitásjelző szimbólumai sokkal nagyobb mozgosító erővel bírnak.