Kopacz Kincső, Fordítótolmács MSC. I. év

Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest

Magyarország

Ki gondolta volna, hogy a rengeteg papírmunka, sok fejfájás és utánajárás megéri majd a befektetett erőfeszítést? Pedig igen. Ha Erasmus mobilitás a kérdés, a válasz mindig igen!

Elsőéves Fordító és tolmács mesterszakos hallgató vagyok és a 2018/2019-es tavaszi félév sok érdekes változást hozott, legfőképpen azt, hogy a szemesztert másodmagammal, egyetemünkről elsőként, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Fordító és tolmács mesterszakán tölthettük.

Ahogyan már említettem, akadt nehézség, némi akadályba ütköztünk már mindjárt az első néhány lépés után, hiszen valamiért a fogadó egyetem úgy gondolta, hogy mi mindenképp román nyelvet szeretnénk tanulni. Jó néhány e-mail, egyeztetés és újabb dokumentáció után sikerült kibogozni a kusza szálakat, zöld utat kaptunk, hogy azt tanuljuk, ami igazán érdekelt minket. Így kerültünk a Bölcsészettudományi Kar egy eldugott kis zugába, ahol a kínai nyelvórák és a zenetagozatos diákok szolfézs gyakorlatai mellett, ha elég szemfüles az ember hallani a jövendőbeli tolmácsok „Mit is jelent ez a szó?”, „Olvastad a mai híreket?” vagy „Vajon melyik országról kérdez ma Paul?” csendben elsuttogott kérdéseit, a fordítok „hát ez őrület, ezt nem lehet lefordítani” megjegyzései mellett.

Szállás dolgában az egyetem segítségét kértük, de mivel már nem volt kollégiumi hely, így továbbirányítottak egy, az egyetemmel együtt dolgozó céghez, ami aztán szállást ajánlott egy hostelben, a város kellős közepén. Hárman laktunk egy külön lakrészben ahol volt egy kis konyhasarok és saját fürdőszobánk.

Néha picit hidegnek éreztük, de sosem volt unalmas, ritka volt, hogy kétszer beszélgessünk vagy főzzünk ugyanazzal az emberrel a konyhában. Volt stoppos utazó, átutazó Erasmus programban résztvevő diák vagy éppen Európát felfedező japán egyetemista, így, sok új történetét és embert ismertünk meg, melyek által gazdagodtunk.

Mikor megérkeztünk, a tanszéken nagyon örültek nekünk, mivel követelmény a magyar nyelv anyanyelvi szintű ismerete, a nemzetközi cserediákprogramok révén érkező hallgatók szeme átsiklik az Intézet fölött, így mi voltunk az első Erasmus+ programban részt vevő hallgatók, akik ezt a mesterképzést választottuk. És minden perc megérte. Egy olyan közösségnek lettünk a része nagyon gyorsan, amely nem habozott azonnal segíteni, hogy mi is beleszokjunk az új elvárások és feladatok rendszerébe.

Barátságos emberekkel, segítőkész szándékkal találkoztunk mind a tanárok, mind pedig a diákok részéről. Örök emlék marad, és felbecsülhetetlen értéknek érzem azt, hogy olyan tanárok óráin vehettünk részt a félév során, akik a szakma nagyjainak számítanak, olyan szaktekintélyekkel rázhattunk kezet és kaptunk tanácsokat, akiknek itthon a könyveiből tanulunk. Bár volt egyéni fordítás, órai tolmácsolás, otthoni munka, bemutatók és kis beszédek, a hangsúly sosem a munkán magán vagy a jegyen volt, a fontos mindig az volt, hogy ezek mit adnak nekünk, hogyan leszünk picit jobbak minden elvégzett feladat után és hogy az összegyűjtött tudást hogyan tudjuk majd kamatoztatni, mint pályakezdő fordítók és tolmácsok. Megtanultuk például, hogy a magyarban 99 formájú idézőjelet használunk,  vagy hogy az angol „community” szó ritkán jelent közösséget és pont akkor igen, amikor igazán nem számítunk rá vagy amikor végre sikerül egy frappáns és csavaros megoldást találni.  Most már tudjuk azt is, hogy ami viccnek tűnhet, lehet igaz és hogy amuffin vagy fairy cake varázslatos erővel bír, ami képesközösséget teremteni. Valódi reflex lett, hogy a napi teendők mellett szakítsunk időt az aznapi hírek átfutására és állandó témává nőttek ki magát, hogy hogyan lehet néhány tanárnak annyi energiája amennyi, és hogy létezik, hogy ez téged is azonnal feldob és feltölt. Számos elméleti hamuba sült pogácsát és gyakorlati jellegű útravalót kaptam, ami úgy gondolom kellő figyelemmel és munkával szakmai kompetenciává lesz a következő, itthon töltött év során.

A hallgatók összetartása és gondoskodása kellemes meglepetés volt számomra. Itthoni viszonylatban, mesterszakon egészen furcsának ható, összetartó kis társaságba csöppentünk, akikkel nem csak a szakmai kérdések megvitatása vagy a „te sem olvastad a híreket ma reggel?” miatti együttérző pillantások voltak magától értetődők, hanem az is, hogyegyütt mozizni indulunk, amiből társasjáték est és sok beszélgetés lett végül, de együtt eljutottunk különböző koncertekre, voltak közös kávézások, pizzázások, üldögéltünk a Duna partján, sétáltunk a Margitszigeten, láttunk napfelkeltét a Deákon, még oroszlánt is szelídítgettünk néha és volt sok jó „ötletünk” is. Voltunk olyan ponton is, ami után biztos vagyok abban, hogy igazi barátokra, kincset érő emberi kapcsolatokra tettem szert a gyorsan elröpülő félév végére.

Bárki, akinek csak megfordult a fejében akár egyszer is, az, hogy mi lenne, ha ő is szerencsét próbálna, amikor véletlenül a Sapientia oldalán az Erasmus+ beszámolók részhez tévedt, ne habozzon. Valóban, fontos megemlíteni, hogy nem való mindenkinek ez a fajta komfortzóna feszegetés, de aki meg sem próbálkozik vele, az honnan tudná, hogy érdemes magunk mögött hagyni a kényelmet és helyette új kalandot, kihívást keresni, ahol bizonyíthatod, legfőképp magadnak, hogy igenis érdemes vagy rá.

2019.06.25.