Mezey Anna-Nóra, Fordító tolmács MSc. I. év.

Eötvös Lóránd Tudományegyetem, Budapest 

Magyarország

Mint visszaeső Erasmus-függő újfent pályáztam, mentem, láttam, visszamennék. Alapképzésem során már részt vettem a programban és amint felvettek a fordító tolmács mesteri képzésre, tudtam, ahogy lehetőségem nyílik megpróbálok újból külföldön tölteni egy félévet, s persze hol máshol mint a második otthonommá avanzsált Budapesten.

A kellemetlen csíki télben neki is vágtunk a vonat háló kocsijainak félhomályába burkolózva a magyar fővárosba tartó utazásnak. Egy szintén kellemetlen és nagyon szeles téli reggelenérkeztünk meg az ideiglenes új otthonunkba. Lakásunk, ami úgy szint huzatosnak bizonyult, a Magyar utca 11. szám alatt volt. Hárman népesítettük be a szállás egyik szobáját, s hogy a fél évet a teljesen különböző személyiségek élve úszták megazt sikeres projektnek lehet tekinteni. A szállásunkról tudni kell, hogy egy, a város szívében lévő hostelről van szó, így elég gyakran fordult elő, hogy a reggeli teát egy helyes török srác társaságában ittuk meg, ebédre megverekedtünk a tűzhely birtoklásáért a japánokkal, vacsorára meg összevesztünk az olasszal.

Az egyik dolog, ami nem túl szerencsés szokásunkká vált a hostelben  a nevek azonnali törlődése a memóriánkból, így lettek ismerőseink, akiket, akár egy kémfilmben, csak valami találó névvel illettünk: az orosz, a portás, a cigiző indiai, a mexikói Jézus.

A hosteltől stopperrel mért idő szerint 3 percre volt az egyetem épülete, további 3 percbe került, hogy bejussunk a terembe. Ez a rövid távolságviszont nem akadályozott meg minket abban, hogy az összes adandó alkalommal mi érjünk be utolsónak az órákra. Szerencsére így is szó szerint tárt ajtókkal fogadtak minket.

Soha még ennyi kedves emberrel nem találkoztam egy helyen, mint a kinti fordító tolmács mesterin lévő szaktársaimmal és tanáraimmal. Már első nap a pártfogásukba vettek minket és egyengették az ottlétünk rögös útját, valószínűleg igen elveszettnek nézhettünk ki az első napokban. Ők voltak a védangyalaink a félév során, és boldog vagyok, hogy ilyen barátokra és mentorokra tehettem szert.

Csak remélni merem, hogy fejlődtem is a félév során. Az oktatás gyakorlatorientált volt, ami nem kis félelemmel töltött el minket az első hetekben. Hétről hétre voltak fordítási feladataink, a tolmács órákon minden percben résen kellett lenni, mert a tanáraink előszeretettel tesztelték az általános műveltségünket kamikaze kérdésekkel bombázva minket. Az elméleti előadásokon pedig a terem kínzópadjai miatt úgyse tudtál elmélázni. Volt olyan óránk is, amelyen minden héten egy meghívott ‒ már dolgozó tolmács vagy fordító ‒ tartott nekünk előadást, főleg arról, hogy hogyan lehet a fordítói piacon elhelyezkedni, milyen kapcsolatok kellenek, hogyan érdemes elkezdeni a munkát, egyszóval a legfontosabb gyakorlati kérdéseinkre kaphattunk választ. A számomra nagyon izgalmas audiovizuális fordításról is több előadást hallgathattunk meg, engem pedig igencsak megragadott a téma és el tudom képzelni magam a jövőben, hogy valami ilyesmivel foglalkozzak.

A félév elején tett eredeti jóslatunkhoz képest egy tárgyból se buktunk meg, a szókincsünk pedig biztosan gazdagozott. Meglepően hamar beleszoktunk a kinti munkamorálba és pár hét után már a két napig tartó feladatok elvégzése is fél napi munkára és enyhe koffein túladagolásra redukálódott. Rájöttem arra is, hogy a fordító szakirány sokkal inkább megfelel a habitusomnak, jobb szeretem az időigényes munkát, de kevesebb nyilvánosságot. A tolmács szakirány is szelídült a szememben, de úgy érzem, hogy az, hogy ennyire a figyelem középpontjában léve munkát végezzek, egy olyan munkát ahol percek alatt kell legalább tíz nyelvi döntést meghozni túl sok lenne nekem.

Pest még mindig kedves hely a szívemnek, a szmog, a buszon tolakodó idős nénik, a részeg angol legénybúcsús csapatok meg aztán pláne nem tudják elrontani a város ízét a számban.  Szeretem az éjjeli sétákat, a reggelig tartó estéket, a csípős napfelkeltéket és a vele járó tucatnyi szúnyogcsípést, az erőltetett menetet mikor perceken múlik, hogy eléred-e az utolsó metrót vagy az első éjszakai járatot. A rejtett zugkocsmákat, az ingyen koncerteket, a drága múzeumokat, a zuglói gitárszót, a kínos csendből kialakuló új barátságokat, az újra felelevenített régi barátságokat és a hajnali dohányfüstbe burkolózó mélykék szemeket.

Mint a múlt alkalommal, most is csak azt tudom mondani, hogy bárki, akinek pályázási lehetősége van, ragadja meg az alkalmat és vissza se nézzen fél évig. Köszönöm a segítséget, az összes kedves szót, megosztott ebédet, levendulás kávét, online dolgozat mintát, kellemetlen igazságot, csempészett gumicukrot mindenkinek, aki a fél év alatt hozzájárult, ahhoz hogy az Erasmusom zökkenő mentesebb és élménydúsabb legyen. Külön köszönet a lakótársaimnak, hogy elviseltek ezalatt a pár hónap alatt, legyek bármilyen szeleburdi rendetlen és idegesítő, ha ti sem tagadtok ki akkor újból bevállalnám ezt a fél évet veletek.

2019.06.26.