Berecz Vivien-Evelin

Az egyetemi éveid alatt egyszer csak szembejön veled egy Erasmus+ felhívás, és ilyenkor egyetlen dolgot nem szabad tenni: figyelmen kívül hagyni.

 
Nehéz lesz? Igen. Megéri? Mindenképpen. 

Számomra nem volt kérdés, hogy jelentkezem a programra. Mindig is igyekeztem megragadni azokat a lehetőségeket, amelyek szakmailag és emberileg is fejlődést ígérnek, és ezt a szemléletet a jövőben is követni szeretném. Hiszem, hogy nem kell a tökéletes pillanatra várni, amikor teljesen készen érzed magad, útközben majd úgyis készen fogsz állni. 

A pályázat kihirdetése után a legtávolabbi és legmelegebb úti célt választottam: Portót, Portugáliában. Néhány internetes keresés után egyértelművé vált, hogy a városban nem fogok csalódni. Porto nem csupán Európa egyik legszebb városa, hanem színes, különleges hangulatú hely, ahol a levegő friss és a helyiek rendkívül barátságosak. A mobilitás megkezdése előtt igyekeztünk minden fontos gyakorlati teendőt időben elintézni: megszerveztük a kiutazást, lefoglaltuk a szállást, és elvégeztük a szükséges adminisztratív feladatokat. Az utazás zökkenőmentes volt, a szálláskeresést pedig nagyban megkönnyítette a fogadó egyetem által kínált lehetőségek sokasága. 

Ezúton szeretném kifejezni köszönetemet Dr. Bálint Gyöngyvér egyetemi adjunktusnak a hasznos tanácsokért, Dr. Bálint Blanka szakkoordinátoromnak a folyamatos támogatásért és motivációért, valamint Bors Hortenzia Erasmus koordinátornak a mobilitás gördülékeny megvalósításához nyújtott segítségért. 

Repülőjáratunk Budapestről indult Portóba, mivel Romániából még nem volt közvetlen járat. Egy 20 kg-os bőröndbe próbáltunk bepakolni fél évre elegendő, több évszakra szóló ruhát, majd izgatottan nekivágtunk a nagy útnak. 

A portói repülőtérre érkezve kissé fáradtan egy Uberrel jutottunk el a szállásunkhoz, ami első pillantásra kisebb csalódást okozott: a képeken tágasabbnak és felújítottabbnak tűnt. Az elején nehezebben szoktuk meg a körülményeket, de pár hét elteltével már otthonosabbá vált, és alkalmazkodtunk az új környezethez. A tulajdonosok egy kedves, 70-es éveikben járó házaspár, akik már az első napon megmutatták, hol találjuk a buszmegállókat, a metrót, és hogyan intézzük a bérletet vagy a portugál telefonkártyát. 

Érkezésünk után leginkább az óceánpart és a város felfedezése volt a cél. Porto gyönyörű, színes és különleges hangulatú város, ahol a levegő friss, a légkör pedig nyugodt és barátságos. Az ott élők közvetlensége különösen megfogott: az utcán gyakran ránk köszöntek egy mosolygós „Olá!”-val, még akkor is, ha nem ismertek bennünket. 

Bár az óceánba nem tudtunk fürdőruhában bemenni, az egyetem gondoskodott róla, hogy az első hetünk izgalmasan teljen. Hajókáztunk a Douro folyón, és megtanítottak szörfözni is (bár ez kevésbé élvezetes, amikor a hullámok magasabbak, mint te magad, vagy amikor egy rossz mozdulat után a szörfdeszka a víz alá taszít). A hetet közös vacsorával zártuk a többi Erasmus diákkal. 

Én az Universidade Portucalense egyetemen Közgazdaságtan és Menedzsment szakon voltam. Az egyetemi élet több szempontból szokatlan volt, mivel egy magánegyetemre jártunk. Bár szerkezetében és működésében nem különbözött nagyon egy állami intézménytől, a hangulatán érezhető volt az eltérés. A hallgatók nem voltak igazán közvetlenek. Udvariasak és kedvesek, de a kapcsolat inkább formális maradt. Nem igazán igyekeztek segítséget nyújtani, ha valami nem volt világos, és a tanárok részéről is hasonló hozzáállást tapasztaltunk. Az órák portugál nyelven zajlottak, és már az első alkalommal jelezték, hogy nem szükséges részt vennünk ezeken, csak az előre kijelölt angol nyelvű kurzusokon. Ezt a portugál diákok szavazták meg, ugyanis a tanárok megkérdezték tőlük, hogy beleegyeznek-e abba, hogy angol nyelven tartsák az órákat, de ők az anyanyelvükön szerettek volna tanulni, ami érthető. Az órákon legtöbbször én voltam az egyetlen Erasmus diák, így elvesztem a portugálok közt, sokszor a tanárok csak akkor jöttek rá, hogy külföldi vagyok, amikor a kérdéseikre angolul válaszoltam. A portugál nyelv nem volt nehéz számomra, bár folyékonyan nem tanultam meg, de elsajátítottam pár kifejezést.  

A tantárgyaim kritériumai ugyanolyan módon folytak, tehát folyamatos ellenőrzések voltak a félév során. Minden tantárgynak három kritériuma volt, ebből kettő teszt volt, míg a harmadik egy beadandó szakdolgozat, majd annak a megvédése. A tesztek nehézségi szintjei ugyanazok voltak, mint a portugáloknak, senki nem volt kivétel. Egy átlagos teszt megírása szigorú módon folyt, csomagokat kijelölt helyre kellett tenni, csak írószer volt nálunk, és a papírnak amin dolgoztunk olyan felépítése volt, mint itthon Romániában az érettséginek, egy kis kockába kellett a nevünket és az egyetem által kapott azonosító számunkat írnunk, majd középre a szak nevét, a tárgy nevét és a tanár nevét aki tanította az adott tárgyat. A beadandó dolgozatok terjedelemben 30-35 oldalasak kellett legyenek, bár volt olyan tárgy is ahol csak 20-25-öt kértek. Ezeket volt, hogy csoportosan (egy-két diák), volt, hogy egyedül kellett megcsinálni. Az egyetemnek van egy saját online szakirodalmi könyvtára, mint a Google Scholar vagy a ResearchGate, melyben még Csíkszeredában íródott szakirodalmat is találtunk. Az egyetem a Moodle platformot használja. Minden tantárgy teljesítéséhez szükséges kritériumot megtalálunk ott is, vagy az egyetem hallgatók és tanárok számára készült SIUPT oldalon. A tanárokat email-ben a Roundcube-on keresztül értük el, ezt nagyon fontos volt figyelni. Szakkoordinátorommal egyszer találkoztam, mivel nem tanított engem, ha problémám volt vagy  az Academic Officehoz vagy Susana Correia da Silva-hoz, aki a bejövő Erasmus diákokkal foglalkozik. Bármi problémám akadt, ő mindig segített azt megoldani, még haza utazást követően is.   

Ezek az élmények mind-mind fontosak, és ha Erasmus mobilitáson belül nem is, nagy valószínűséggel azon kívül is lehet hasonló tapasztalatokat szerezni. Amit viszont az Erasmusos hónapok alatt nem szabad kihagyni, az az utazás.  

Minden hónapban igyekeztem eljutni olyan helyekre, ahol korábban még nem jártam, és ahová más körülmények között valószínűleg nem lett volna lehetőségem. Első utam Madridba vezetett, Európa egyik legnépesebb városába. Madrid teljesen más hangulatot áraszt, mint a legtöbb európai város: pezseg, tele emberrel, mindenki siet a metróhoz, egyfajta nyüzsgő káosz, amit nem lát az ember minden nap. Éles ellentétben áll Portóval, amely viszonylag nyugodt és kiegyensúlyozott. 

Emellett ellátogattam Portugália egyik szigetcsoportjára, az Azori-szigetekre, azon belül São Miguel szigetére. A sziget szinte mindenhol hortenziákkal van tele, az utak mentén hosszú sorokban virágoznak. Egy híres túrahelyszínre is ellátogattunk, ahonnan csodás panorámát lehet látni… legalábbis tiszta időben. Amikor mi érkeztünk, sűrű köd borította az egész területet, így semmit nem láttunk a kilátásból. A sziget olyan, mintha esőerdőben járnál, párás levegő, minden élénkzöld, pálmafák mindenhol, több helyen vízesések. A vulkanikus eredetét is érezni lehet: a táj formái és a krátertavak mind a természet erejét mutatják. Vad, zöld és érintetlen, pontosan olyan, amilyennek elképzel az ember egy távoli, óceán közepén fekvő szigetet. 

Az utazásaim egyik abszolút fénypontja Marokkó volt. Teljesen egyedül vágtam neki, senkit nem ismertem előre. De úgy indultam el, hogy majd ott szerzek barátokat, és így is lett. Már az első napokban olyan emberekkel találkoztam, akikkel közösen éltük át ezt a tíznapos kalandot, és akikkel a mai napig különleges emlék köt össze. 

Az utazás különlegességét fokozta, hogy a telefonomon végig nem volt térerő, így teljes digitális csendbe kerültem. Nem volt internet, nem volt üzenet, csak a jelen pillanat. Egy idő után teljesen el is felejtettem, hogy van telefonom, és ez felszabadító érzés volt. Ráadásul az Atlasz-hegyet átszelve a busz ablakából a makákók látványa sokkal izgalmasabb volt. A Szaharában találkoztunk olyan emberekkel, akik ott élnek és nomád életmódot folytatnak, a berberekkel. A Merzouga-sivatagban sátrakban aludtunk, este a csillagos ég alatt beszélgettünk, nappal pedig tevegéltem a végtelen homokdűnék között. Kipróbáltam a sandboardozást is (meglepő módon sokkal kevésbé fájt, mint a szörfözés). Marokkó nem csupán egy utazás volt, hanem igazi komfortzónán túli élmény, amely hosszú időre meghatározó emlék marad számomra. 

Országon belül ellátogattunk a „portugál Velencébe”, Aveiróba. Ez teljesen spontán döntés volt, és szerencsénkre éppen egy helyi, családias fesztivál kellős közepébe csöppentünk. Az egész esemény nagyon közvetlen volt: idősek, gyerekek, mindenki együtt ünnepelt. A végére mi is bekapcsolódtunk, és együtt énekeltünk a helyiekkel portugál dalokat, ami igazán emlékezetes élmény maradt. 

Összességében az Erasmus+ mobilitás fantasztikus lehetőség volt számomra, nemcsak a tanulmányi, hanem az emberi fejlődés szempontjából is. Új kultúrákat ismertem meg, rengeteg embert, akik ma már különleges emlékeket jelentenek, és olyan helyeken jártam, ahová más körülmények között sosem jutottam volna el. Minden egyes utazás, legyen az Porto nyugodt utcái, Madrid pezsgése, az Azori-szigetek zöld vadonja vagy a Szahara-sivatag, hozzájárult ahhoz, hogy nyitottabb, önállóbb és tapasztaltabb legyek.  

Az Erasmus nem csupán egy félév az életedben, hanem egy egész élet egyetlen félév alatt.