Kassay Anna

Az elmúlt öt hónapot Olaszországban, Nápolyban töltöttem, mint angol irodalom szakos erasmusos diák az Erasmus + hosszú mobilitási program keretében. Azt hiszem, nem túlzás azt mondanom, hogy az egész életemet megváltoztatta ez az időszak.

A megérkezés pillanatától kezdve éreztem, hogy valami sorsszerű találkozás történt: megismerkedtünk, én és Nápoly. Végzetes, shakespeare-i szerelembe estem a várossal egy szempillantás alatt. A mediterrán ősz gőzölgő betonjától a görbe hátú pálmákon és a graffititől tarka házfalakon át a zsúfolt, kacskaringós utcácskákig minden tökéletes volt számomra. És az emberek, főleg: a sok hangoskodó, motorral cirkáló, szabályokra fittyet hányó helyi éltette a hely lelkét, az igazi, mediterrán lelket, amelyet Olaszország északabbi részein már régen legyűrtek a turista-hadak.

Az ittlétem első heteit az ESN (Erasmus Student Network) által rendezett kirándulások fémjelezték. A szervezetet egykori diákok vezetik, ők hirdettek meg mindenféle programokat a frissen érkezőknek. Az olyan kisebb, számomra kevéssé, de sokaknak izgalmas tevékenységek mellett mint techno- és latino-partik meg beerpong-estek, minden vasárnap sor került egy egész napos “buszos” kirándulásra. Így juthattam el Capri szigetére, a marinoi borfesztiválra és Matera sziklákba vájt városába is. Ezek az utak nem csak a lélegzetelállító új helyek felfedezése révén váltak emlékezetessé, hanem talán még inkább azért, mert így ismertem meg későbbi baráti körünk tagjait – főleg cseh és lengyel diákokat, de akadt köztük spanyol, magyar, francia és német is.

A formálódó társasággal egy idő után teljesen elszakadtunk az ESN-es, nagy és számunkra túl hangos közösségtől, inkább magunknak szerveztünk programokat hétvégénte. Volt egy közös Whatsapp csoportunk, itt verbuváltunk össze utitársakat minden felfedezéshez. Számos Nápoly-környékbeli települést jártunk be együtt: Pompeit, Herculaneum-ot, Sorrento-t, Salerno-t, Procida-t, Posillipo-t, Pozzuoli-t és még sorolhatnám. Ezek mind egy napos kiruccanások voltak – reggel felültünk egy vonatra, estefele pedig már vissza is zötyögtünk szeretett városunkba.

Időnként vállalkoztunk néhány hosszabb utazásra is. Novemberben két német barátnőmmel Velencébe utaztunk, hogy megnézzük a Velencei Architektúra Biennálé nagyszabású kiállításait. A vízre épült város máza ragyogott és gyönyörködtetett – de számomra nem vehette fel a versenyt Nápoly természetes szépségével.

Szilveszter után nem sokkal Rómában töltöttünk egy hosszú hétvégét. Itt párhuzamosan a vizsgáimra is készülnöm kellett, így nem jutott időm vagy energiám eltökélt turistaként masírozni végig a városon, de azért megcsodáltuk a legemblematikusabb épületeket, és bejárjuk a hely romantikus, kanyargós sikátorait. 

Harmadik hosszabb utam, már az utolsó hetekben, Máltára vezetett legközelebbi barátaim társaságában. Bár magunk mögött hagytuk az imádott dél-olasz világot, vittük a nápolyi mentalitást. Málta egzotikus, angol-mediterrán-arab stílusú házai között azon kaptuk magunkat, hogy épp úgy zajongtunk, vágtunk át a kocsik előtt, ültünk ki az utcára székestől a szállásunk elé kávézni, mint az igazi ‘neapolitan’-ok.

A neapolitan-ság maga a dolce vita, az élet észszerű, kimért élvezete. Horatius sorait idézik fel bennem az ottani mindennapok: stresszmentesen, de tevékenyen, mulatva, de nem túlzásokba esve járnak-kelnek az emberek. Összefogja őket valami természetes önazonosság.. Ezt a viselkedést és életérzést sajátítottuk el, és gyakoroltuk büszkén a kirándulás alatt.

Az utazás mellett az egyetem maga töltötte ki az időm legnagyobb részét. A fogadó intézmény az Università degli Studi di Napoli L'Orientale volt, amely elsősorban humán profilú egyetem, kifejezetten “orientál”, azaz keleti kultúrák és nyelvek oktatásával tűnik ki. Bár én magam nem éltem a lehetőséggel, mindenféle türk, japán, kínai, koreai, szanszkrit és rengeteg más, számunkra nagyon idegen nyelv és kultúra tanulható a kampuszon.

Az oktatás elsődlegesen olaszul folyt. Az első hetekben szembesülnöm kellett azzal, hogy ez bizonyos angol nyelven meghirdetett kurzusokra is igaz: azokon az órákon, amiket a Learning Agreement-ben feltüntettem, bár angol irodalommal és nyelvészettel foglalkoztak, szinte kizárólag olaszul beszéltek mind a tanárok, mint a diákok. Az első két oktatási hét ezért azzal telt, hogy listát állítottam, kinéztem minden olyan tárgyat, ami érdekesnek (és angol nyelvűnek) tűnt, és sorra beültem ezekre, próba szerencse alapon.

Az egyetemi oktatás teljesen nyílt, külsősök is hallgathatják az órákat, így nem kellett magyarázkodnom a kilétem felől, minden professzor kérdés nélkül vette tudomásul a jelenlétem. Sokféle tapasztalatot gyűjtöttem ez idő alatt – egyes előadásokról tíz perc után kimenekültem, másokat nagy lelkesedéssel hallgattam végig. Hatalmas egyetem lévén a kínált tárgyak sora óriási volt – még az angol nyelvűeké is elég változatos–, így volt miből válogatni. 

Végül olyan órákat választottam ki, amelyek kevéssé illeszkedtek az itthoni profilomhoz, de úgy döntöttem, inkább tanulok olyasmit, ami valami egészen új perspektívákat nyújt, mint hogy ragaszkodjak azokhoz, amik, bár megfeleltethetők itthon, kevesebb újdonsággal kecsegtetnek. 

Összesen három kurzusra jártam, lévén, hogy mindegyik 8-9 kreditet ért, így könnyedén kigyűjtöttem, sőt, meg is haladtam a minimum elvárt 15-öt.

Egyik tárgyam interaktív fikcióval – például videójátékokkal–, mint narratívával foglalkozott. Az órákon kisebb csoportban vizsgáltuk, hogy értelmezhető-e, – és ha igen, hogyan, – történetként az olyan fikció, amelyben az olvasó-játékos döntéseket hoz a narratíva alakulásáról, megváltoztatja és maga is alakítja az eseményeket. A diskurzus nyitott és nagyon motiváló volt: a diákok folyton felszólaltak, filozofikus mélységekbe mentünk minden egyes alkalommal. Szocio-kulturális és szocio-politikai szintekkel is összekapcsolódtak a vitatott kérdések. A könyv és a történet ugyanis, szimbolikusan az élet maga: az interaktivitás valóságossága és illúziója a vizsgált, “szabadon alakítható” történetekben előidézte a dilemmát: életünk mindennapi alakításában szabadok vagyunk, vagy az elénk tárt lehetőséggel valójában előre megírt utak, amelyekben a választás nem több mint jelképes gesztus?

Jól illusztrálja ezeknek a kérdéseknek a sokoldalúságát egy másik tantárgy, amely a nyelvi rétegek finomhangolásait igyekezett meghatározni: kommunikációs, retorikai, irodalmi stratégiák elemzését tűzte ki célul. Ez a gyakorlatban főleg aktuálpolitikai beszédek és hírek elemzését jelentette. Az órákon igyekeztünk minden mázat lefejteni, és belelátni a közéleti aktorok szándékaiba, manipulációs stratégiáiba. Itt is, ahogy az előbbi tárgy esetében, a társadalmi konvenciókba és politikai narratívákba ágyazott valóságérzékelés és a valóság (ha van ilyen) közötti konfliktus vetődött fel újra és újra.

A harmadik kurzuson amerikai kultúrát és irodalmat tanultam. Ám itt sem klasszikus modell szerint, hanem az “ellenszólamokkal”, azaz az Egyesült Államokat kritikusan megszólító, főként kisebbségi szerzők műveivel foglalkoztunk.

A három tantárgy mindegyike teljes újdonság volt számomra, ezért nem bizonyult könnyűnek felvenni a ritmust, de teljesen megérte, hiszen olyan irodalmi és kulturális ismeretekben mélyülhettem el, amelyeket valószínűleg nem lett volna esélyem máshonnan megszerezni. Mindhárom tárgy megteremtette az esélyt rá, hogy az irodalmat politikai és filozófiai perspektívákkal ötvözzük, ezáltal nem csak, mint irodalmár, de mint állampolgár, tudatos és kritikus gondolkodó is rengeteget fejlődtem ez alatt az öt hónap alatt.

Az egyetemnek öt épülete van, mindenik körülbelül egymástól tíz-tizenöt perc sétára, órák között gyakran kellett egyikből a másikba vándorolnom. Időbe telt megtanulni az útvonalakat, ugyanis valamennyi a város szívében, a Centro Storico-ban vagy annak közvetlen környezetében található. Ezek a történelemmel és kultúrával telített, macskaköves sikátorok olyan hangulattal töltik el az embert, mintha több évszázadot menetelt volna vissza az időben. Ám az atmoszféra és a gyönyörködtető épületek ellenére nagyon kaotikus, turistáktól hemzsegő és labirintus-mód kanyargózó, egymásba fonódó, zsákutcákba torkolló sikátorok hálózzák be. Ezek között kellett eligazodnom.

A kampuszok többnyire mind régi, impozáns épületek, udvarukon boltíves árkádok, narancsfák, klasszicista szobrok voltak. A légkör azonban korántsem érződött “klasszikusnak”: a viralitás és mozgás szakadatlan volt. Szinte minden egyes nap tartottak valamilyen extrakurrikuláris tevékenységet, előadást, filmvetítést, konferenciát, koncertet vagy más rendezvényt az egyetem szervezésében. Azt is megdöbbentőnek, de nagyon felszabadítónak találtam, hogy milyen erős a diákszervezetek érvényesülési szándéka – és ereje. Mindenféle csoportosulások plakátkampányai, aktivista-tevékenységei árasztották el a folyosókat. A diákok nem csak egyetemre vonatkozó ügyekben mozgósítottak, hanem bel- és külpolitikai állásfoglalást is szorgalmaztak globális közéleti kitekintéssel, párbeszéd kialakításával. A szabad és rendkívül tudatos értékválasztás nagyon pezsdítően hatott rám, és szintén olyan értéknek tartom, amelynek erősítésére hatalmas szükség lenne itthon is. 

Mindennek a fényében, a rengeteg kulturális, globális, nyelvvel, történelemmel, újszerű világnézettel való szembesülés közben mégiscsak ugyanoda tértem vissza újra és újra: magamhoz.

A tudás, amit összegyűjtöttem diákként és emberként, pótolhatatlan. Minden látvány, impulzus, helyzet segített többet látni nem csak a világból, de a saját személyiségemből is.

Megértettem, hogy a “személyiség” nem állandó: nem lehet egészen kiismerni, hiszen éppen az ilyen tapasztalatok révén folyvást megújul, változik, alakul, olykor lassan, máskor hirtelen. De sosem mozdulatlan, amíg mi magunk mozgásban vagyunk.