Boga Zsuzsanna, Román nyelv és irodalom - Angol nyelv és irodalom, II. év

Eötvös Lóránd Tudományegyetem, Budapest 

Magyarország

Rengeteg egyetemista diák utazott már külföldre Erasmus pályázattal. Én is közéjük tartozom. A nevem Boga Zsuzsanna, másodéves hallgató vagyok a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszeredai Karán, Román nyelv és irodalom – Angol nyelv és irodalom szakon. Másodévem második félévét Budapesten, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szándékoztam tölteni, és ezt most azért fejeztem ki így, mert végül a fél évből másfél hónap lett. Nem, nem azért, mert nem bírtam volna a hosszú ideig tartó távollétet az otthontól és túl hamar feladtam volna, ellenkezőleg, a 2020-as vírusjárvány volt az, ami szemtelenül belerondított az én élménydús, tapasztalattal teli félévembe, így haza kellett jönnöm. Valószínűleg az Erasmus történelmében ilyen még nem volt, de kijelenthetem, hogy sikeresen befejeztem a félévet a Budapesti egyetemen szorgos, kitartó munkával. Persze online, és itthonról, ezért mondhatom azt, hogy én vagyok az első, aki a csíkszeredai Sapientiára jár, de egy fél évig Budapesten tanult, otthonról, Madéfalváról.

Bonyodalmaknak híre-hamva sem volt még, mikor januárban a vizsgázás mellett a papírmunkát végeztem, amely segítségével január 31-én végül kiutaztam Budapestre. A szüleim elkísértek, így gördülékenyebben, de ha gördülékenyebben nem is, az biztos, hogy stressz-mentesebben lezajlott a beköltözés és elhelyezkedés a kollégiumba. Végül a szüleim hazautaztak, és én ott maradtam az ismeretlen, hatalmas, félelmetesnek tűnő nagyvárosban, egyedül. Még volt két teljes napom az egyetemen Erasmus diákoknak szervezett egy hetes programsorozatig, így nyugodtan rendezkedhettem a kis világomban (azaz a körülbelül kétszer három méteres kollégiumi szobában). Az említett egy hetes programsorozat nagyon izgalmas volt, információs felvezetések az egyetemről, szakokról, a városról, felkészítők, színesebbnél színesebb programok, előadások utáni beszélgetések más hallgatókkal, egy szóval élménydús hét volt. Egy alkalommal az előadás előtt, miközben a folyosón vártuk az előadót, két másik Erasmus diákkal beszélgetni kezdtünk. Egyikük, egy srác, Finnországból érkezett, és folyékonyan beszélt angolul, a másik, egy lány, Németországból jött Budapestre, angolul beszélgettünk. Mindketten nagyon barátságosak voltak. Végül abban maradtunk, hogy előadás után találkozunk az Anglisztika tanszék épülete alatti kávézóban, és ott folytatjuk a beszélgetést. Rengeteg jó dolgot tudtam meg, éreztem, hogy nem vagyok egyedül a bizonytalanságban, a kíváncsiságban és az őrületes izgulásban e különleges (és végül tényleg az lett) félév előtt állva. Ekkor még nem gondoltam, hogy egy nem épp kellemes csalódás fog érni körülbelül másfél hónap múlva...

Az elkövetkező hetekben következett maga a félév, azaz a tanulás, megismertem egy teljesen más rendszert, más gondolkodást (a tanítást illetően), és egy teljesen más környezetet. Lassan a buszozás, időbeosztás kezdett megszokottá válni, és a környezetem, az utcák, egy szóval a járás-kelés is barátibb lett. Vasárnaponként ifjúsági misére jártam, így a lelki feltöltődés sem maradt el. Úgy éreztem, elég jól alakul a félévem. Rengeteg tervem volt a tanulás mellett. Kirándulás, régi barátok látogatása, stb. A félév szinte minden egyes hétvégéjére beosztottam egy kirándulást. Persze, a tanulást is élveztem, az angol nyelvgyakorlat tárgy például nagyon élvezetes volt, beszélgetés, játék, nyelvtanozás, vitázás, egy szóval minden volt azon az órán. Nagyon élveztem, és emellett sokat fejlődtem. Az angol nyelvtudásom is fejlődött, de úgy gondolom, az önbizalmam az adott nyelven sokkal inkább.

Akár hiszitek, akár nem, másfél hónap édes kevés ahhoz, hogy a szó szerinti „élménybeszámolót” megírjam. Ebben a szóban az „élmény” részt húznám ki. Vagy mégsem? Nem tudom. Hisz rengeteg sok mindent terveztem, de ugyanakkor így is, másfél hónap alatt, a tervezett kalandok nélkül is rengeteg élményt szereztem. Csak ezek másfajta élmények voltak, a kezdeti, „most szokok bele az egészbe” élményei. És ezek is élmények, a maguk módján. Így meghagyom a címet „élménybeszámoló”-nak. Tehát, amint mondtam, ez a másfél hónap úgy elrepült, mint a szélvész. Nem volt alkalmam sok mindenre. Még a Nemzeti Múzeumba sem jutottam el. De a Tibi Atya kocsmájába sem. Pedig oda is nagyon el akartam érni. Teltek-múltak a napok, hetek, és elérkezett a „csalódás hete”. Azt hiszem, joggal nevezhetem így, hisz azon a héten még a bankkártyámat is ellopták tőlem (amit végül sikerült letiltanom, és hazajövetelkor visszakaptam egy új kártya formájában). Március 11-én, szerdán érkezett a rossz hír, hogy hozzánk is elért az úgynevezett koronavírus, ezért sürgős intézkedéseket hoznak, melyek között volt az is, hogy bezárják az egyetemet és a kollégiumait. Az egyetemtől azt a hírt kaptuk, hogy előrehozott húsvéti vakáció lesz a következő héten, majd utána valószínűleg online oktatás fog következni, a kollégiumból pedig ki kell költözni. Így a szobatársammal a hazaköltözésre kényszerültünk. Mivel nem akartuk hogy aggályaink legyenek a határnál, ezért csak a csomagjainkat küldtük haza „földön”, mi pedig repülővel utaztunk. Végül kiderült (egy újabb rendelet az egyetem részéről), hogy a kollégiumot nem zárják be, de aki elhagyta az országot, az már nem térhet vissza. Ez lesokkolt kicsit, de még mindig reménykedtünk, hogy otthonról azért folytathatjuk a félévet, mert nem akartuk, hogy odavesszenek az eddig tanultak, ugyanakkor nehéz lett volna visszakapcsolódni az itthoni oktatásba másfél hónap után. Végül, két hét elteltével kiderült, hogy nem fogunk két szék közé leülni, megadták a lehetőséget, hogy online folytassuk az Erasmus félévet itthonról. Hála Istennek!

Így alakult, tehát, ez a félévem, bonyodalomból nem volt hiány, de mindent összevetve úgy gondolom, ez az egész kalamajka inkább egy nagy kaland volt, mint bonyodalom. Most, mindennek a végén, visszatekintve úgy gondolom, kellően izgalmas és kalandos félévet tudhatok magam mögött. Rengeteget tanultam, tapasztaltam, és nagyon boldog vagyok, hogy megnyertem a pályázatot, valamint azért, hogy én is Erasmus diák voltam, vagyok. Soha nem fogom elfelejteni ezt a félévet. Remélem, izgalmas történet lesz majd a gyermekeim, és unokáim számára.

2020.07.20.