Mándoki Bernadett, Kommunikáció és közkapcsolatok I. év

Károli Gáspár Református Egyetem, Budapest

Magyarország

Kedves leendő Károlis diák!

Az emlékek idővel megszépülnek – tartja a mondás. Esetemben ez teljes mértékben igaz.

Előrebocsájtom - ahogy a youtuberek is elmondják minden haul videójuk elején – ami nekem nem vált be, az nem garancia arra, hogy neked sem fog.

Na, de vágjunk is bele. Valószínűleg felmerült benned a kérdés, hogy miért erre a városra és egyetemre esett a választásom. Budapest számomra örök szerelem.

Egy korábbi beszámolómban a következőképpen fogalmaztam: „Tisztán emlékszem arra a gondolatra, amely megfogalmazódott bennem, érkezésemet követő percekben, mely után nyugodt szívvel, nagy levegővétel után befejeztem a túlméretezett bőröndjeim magam mellé helyezgetését. Bár a látvány sokkal inkább hasonlított a tyúkanyó tojásaival képre, mintsem egy fiatal erasmusos diáklány kalandjaira a magyar fővárosban. Ettől függetlenül az egyetlen, és a legfontosabb érzés az otthon érzése volt. Azt éreztem, végre itthon vagyok. Nem a filmekbe illő lágy zeneszóval kísért drámai rádöbbenés volt, hanem az igazi ízig-vérig mély idetartozás és otthon érzése. Néha, amikor visszagondolok arra milyen érzés volt először leszállni a Budapest és Brassó között közlekedő járatról, beleborzongok. Mélyen és tisztán él bennem mennyire libabőrös lettem, miután mély levegőt véve elindultam a pályaudvarról taxit keresve a szállásomra. Hogy miért éreztem ezt? Egyik külföldi barátom szavait idézve: „.. mert ez az Anyafölded”. Valóban így van.” És ez az érzés mind a mai napig él bennem.

Mivel mindenképp a fővárosban szerettem volna maradni, ezért adta magát, hogy az ottani egyetemekből választok.

Elkezdett motoszkálni a fejemben a gondolat, hogy vajon miben más (vagy más-e egyáltalán) az ottani magyar nyelvű oktatás, mint amiben nekem az itthon töltök évek során részem volt. A Károlin erre megkaptam a választ: alapvetően nincs különbség, bár néha azt éreztem, hogy egy-két lecke esetében le vagyunk maradva ideiglenes szaktársainktól.

Ez volt az egyik érv, ami a KRE mellett szólt, a másik pedig, hogy tanulhattam forgatókönyvírást (WOW!). Azt hiszem, hogy nekem ez az egy tantárgy megérte az egész félévet, minden nehézségével együtt. Az első óra után a kezdeti lelkesedésem, az igazat megvallva alább hagyott, fontolgattam, hogy mégis leadom a tárgyat, nem éreztem teljes mértékben magaménak, nem igazán találtam a hangot a tanárral sem, olyan elvont figurának tűnt. Már az első órán írnunk kellett – betett egy dalt, és arra kért minket, hogy gondolkodás nélkül vessük papírra mindazt, amit kiváltott belőlünk az adott dal. Vegyük kezünkbe az írószert, görnyedjünk a papír fölé és csak írjunk….és írjunk….és írjunk. Engedjük szabadjára a fantáziánk. A szépirodalmi művekben megszokott szókapcsolatokat, mondatokat felejtsük el, az egyszerű, lényegretörő, érzelmeket leíró mondatok megfogalmazására koncentráljunk. Azt hiszem ez volt számomra a legnehezebb. „Nincs olyan, hogy gondol vagy érez! Ha a szereplőnk dühös, akkor viselkedjen is úgy! Törjön, zúzzon….” – még mindig fülemben csengenek szavai.

Ha valaki, azt mondta volna nekem félév elején, hogy a szerda reggel 8 órai tanóra lesz az, amely után feltöltődve, jókedvűen jövök ki a teremből, minden bizonnyal kinevettem volna. Pedig tényleg így volt. Az elvont figurát rövid időn belül megkedveltem, gondtalanul megtudtam beszélni vele bármit. A karantén bekövetkeztével mivel minden órám online lett, így konzultációs jelleggel zajlott a forgatókönyvírás. Félév közben elkészült a szinopszis, a treatment, félév végére pedig a kisfilmem forgatókönyve. Azt hiszem, hogy bármely egyetemről is legyen szó, ha csak egy ilyen tanárral találkozol ott, akkor már megérte jelentkezni.

Ugyanakkor nyilván az is jó dolog, hogy főképp gyakorlati oktatás zajlik az egyetemen és elég sok tantárgyat sikerült elismertetnem, továbbá az ügyintézés is gyors ütemben zajlott (ez annak is köszönhető, hogy nem voltunk sokan).

Visszagondolva az eltelt időszakra két dolgot említenék meg, ami kissé rosszul esett: tény, hogy alacsony létszámú csoportba kerültünk, de a hangulat korántsem volt családias – eléggé távolságtartóak voltak irányunkba, nem szívesen ültek le hozzánk egy padba, a csoportos foglalkozások alkalmával pedig inkább megkérték a tanárt, hogy had legyenek többen egy csoportba, mintsem valamelyikük a mi csapatunkba kerüljön. A másik eset pedig az egyik tanárhoz köthető, aki óra végén megkérdezte tőlünk, hogy oké, hogy erdélyiek vagyunk, de beszéljük a magyar nyelvet? értettük-e amit ő az óra során elmondott? Az egyik szaktársam többek között ezért is nem látogatta többet az óráját.

Mindezek tudatában is csak ismételni tudom magam: amiért én nem kifejezetten pozitív élményekkel zártam ezt a mobilitást az említett egyetemen, az nem jelenti azt, hogy adott esetben neked nem fog jól telni, vagy te is hasonlóakat fogsz tapasztalni. Ugyanis, ha a többi beszámolót végigolvasod, találsz ellenpéldát az enyémre. Bízom benne, hogy a következő alkalommal a te pozitív élményeidről olvashatok. 

A legjobbakat kívánom neked!

Bernadett

2020.07.21.