Gercuj Norbert, Általános közgazdaság szak, II. év

Debreceni Egyetem, Debrecen 

Magyarország

Ha létezik olyan, hogy Erasmus-maratonista, akkor arra a címre akár én is pályázhatnék (ha nem létezik, akkor most feltaláltam), hisz két félévet is Debrecenben töltöttem egyhuzamban. Bár lehet, csak akkor lenne igazi maraton, ha ezután még egy erasmusos szakgyakorlatra is elmennék, de az ezzel kapcsolatos terveim nagyjából 0,06-0,14 mikronon el is buktak (kb. ekkora egy „példány” a koronavírusból).

Na de kezdjük ezt a történetet is a legelején. Amikor a hosszabbításon gondolkodtam, még csak hírből sem tudtunk az új vírusról, holott december tájékán már nagyban munkálkodott a világ egy másik, tőlünk távol levő szegletében. És amikor februárban nekikezdtem a második mobilitási félévnek, akkor is csak egy relatíve messzi, ismeretlen veszély volt. Bár a feszültség már érezhető volt akkor is a levegőben, ha így visszagondolok. De ezt leszámítva egy teljesen szokványos félévként indult, a megszokott tárgyfelvétellel, adminisztratív nehézségekkel, órára járással, meg minden egyébbel, amivel egy erasmusos hallgató élete járhat.

Kedves nigériai szobatársam, Sawdheek csak egy félévet töltött Debrecenben, így egy-két hét erejéig saját szobával büszkélkedhettem. Ez persze nem sokkal később változott, és egy török srác személyében új lakótárssal gazdagodtam, aki bár nem volt olyan beszédes, mint az előző „roommate”, de semmilyen panaszom nem lehetett rá.

Legnagyobb sajnálatomra a szomszéd szobában levő afrikai srácok is hazatértek, illetve a konyhában sem fogadott már a kedves kínai barátaim „Hi Nohbiii” köszöntése (nem elírás, a kínaiak nem igazán boldogulnak az r betűvel). Szerencsére az anyaországi barátaim azért megmaradtak még, és amíg lehetett, igyekeztünk többször is találkozni.

Közben pedig szép csendesen terjedt tovább a vírus. Az első debreceni fertőzött egy brit állampolgár volt, akit már a reptéren, a leszállás után ki is szűrtek, de ha maga a vírus nem is jutott át a szűrésen, a bizalmatlanság igen. A kínai vendégdiákok már akkor mind maszkban jártak, ők - ha nem is voltak otthon, amikor kitört a járvány, csak hírből tudták mi a helyzet – már tudták, hogy mi az eljárás. De mi is ferde szemmel néztünk mindenkire, aki köhögött, tüsszentett, vagy a betegség bármilyen egyéb jelét mutatta. A boltokban egyre több lett a vásárló, és a polcokon egyre kevesebb a liszt, a cukor, a laska (bár magyarországi barátaim kedvéért sokszor felhagyok a székely kifejezések használatával, de nem szoktam le róluk; azt meg már mindenki tanulja meg itt is, hogy mi az a pityóka, vagy például a peccs dzsem a maszlinás borkányban).

Aztán egy nem túl szép csütörtök éjjelen megérkezett a négyes számú koronavírus tájékoztató az egyetem vezetőségétől: a tanteremi oktatás felfüggesztésre kerül, a tavaszi szünet előrehozódik, és azt követően áttérünk az online oktatásra. A helyi hallgatókat pedig hazaküldték, azzal a kitéttel, hogy minden holmijukat a kollégiumokban hagyhatják, a lényeg csak annyi, hogy ne legyenek ott. A külföldi hallgatók, a külhoni magyarok, és még néhány kivételezett maradhatott. Mellesleg a török szobatársamat már egy héttel korábban hazarendelte a török kormány, és mintha más szobákból is elkezdtek volna hazaszállingózni a külföldiek.

De arra senki sem számított, hogy a káosz csak ezután kezdődik. Egy napra rá, hogy minden helyi hallgató hazautazott, jött is a következő utasítás: minden bentlakó három napon belül ki kell költözzön a kollégiumból, minden holmijával együtt, az az előző bekezdésben említett kivételezettek is két kollégiumban kellett összetömörüljenek. Az olaszországi példából kiindulva a kormány akkor úgy látta, szükség lehet még az üres ágyakra…

Így lassan én is felkészültem a költözésre. Erre viszont jött a hideg zuhany: a román külügy felszólít minden mobilitáson levő hallgatót az azonnali hazatérésre. Elkezdődött a rohanás. Futás ki az állomásra; még másnap biztos közlekednek a vonatok a két ország között, utána viszont már bizonytalan a helyzet, ellenben az már biztos volt, hogy rövidesen lezárják a határokat. Nem volt idő gondolkodni, a jegyet meg kellett venni. Szerencsére a közelben élnek rokonaim, így a következő napon mindent, amit egyszerre vonattal nem tudtam volna hazavinni, elvittem hozzájuk. Már csak pár óra volt az indulásig. És mint derült égből villámhárító, jött a hír: a román külügy pontosít; nem köteleznek a hazatérésre, csupán melegen ajánlják. Pillanatnyi töprengés után megszületett a döntés: maradok. Egyrészt jobban szeretem becsületesen befejezni a dolgokat, másrészt nem az az ember vagyok, aki menekül a kihívások elől, harmadrészt pedig kényelmetlen lett volna a visszaintegrálódás az otthoni oktatásba.

Másfél héttel később már egy másik kollégiumban, egy nagyon jófej vajdasági magyar srác, mára már igen jó barátom társaságában vágtam neki az online egyetemi életnek. Zárójelben megjegyezném, akkortájt eszembe jutott egyszer, hogy meg kell majd írnom ezt az élménybeszámolót, és attól tartottam, hogy nem lesz elég mesélni valóm. Tévedtem. Hisz az ezt követő időszak olyan kihívások elé állított, amiben sem nekem, sem sok más erasmusosnak nem lehetett még része.

Az online oktatás döcögősen indult, sem a diákok, sem a tanárok nem voltak biztosak benne, hogy mit hogyan kéne csinálni, legalább két hétig még tele voltunk kérdőjelekkel. Egy másik érdekes, zárójelben említendő dolog, mely csupán ténymegállapítási jelleggel bír, nem akarok senkit sem dicsérni, sem szidni. A Debreceni Egyetemnek másfél hét kellett, hogy kidolgozza az interneten keresztüli tanítás alapjait, a Sapientiának ezt pár nap alatt sikerült elérnie. Bár itt talán a méretbeli különbségek okozták az eltérést, lévén egy harmincezer hallgatót számláló egyetemnek nehezebb koordinálnia, összehangolnia az alegységek, meg úgy alapból a tanárok munkáját.

Időközben közeledett a húsvét, és már teljesen biztossá vált: esélytelen, hogy haza tudjunk utazni az ünnepre, és hogy családi körben tudjuk tölteni azt. Így elkészítettem életem első ünnepi menüjét, melyet anyum általában karácsonyra szokott megfőzni, de nekem és a szobatársamnak húsvétra is tökéletes volt a húsleves és a töltött kacsa párolt lilakáposztával és krumplipürével.

De nem ez volt az egyetlen gasztronómiai újdonság. Miután több heti keresgélés után végre sikerült élesztőt kapni, ehettem azt, ami a legjobban hiányzott az otthoni ízek közül: székely pityókás kenyeret. Persze kellett egy keveset csiszolni a recepten, de már nem tudnám megmondani, hogy mikor vettem utoljára a boltból kenyeret. A házi valahogy sokkal jobban bejött.

A szobatársam kifejezetten kedveli a palacsintát, ellenben – állítása szerint – nem ért a tészta szakszerű bekeveréséhez, így rövid időn belül megszületett az új, helyi (értsd szoba szintű) ünnep: a Palacsinta Péntek (néha hétfőn vagy a hét bármely más napján is megtartva). Én bekevertem a tésztát, ő megsütötte. Gyerekműsorokban, különböző oktatóvideókban ezzel tökéletesen lehetett volna ábrázolni, mi az a csapatmunka.

Igen ám, de ez felvetett egy másik problémát: a palacsinta magára sem rossz dolog, de mégis jobb, ha van valami töltelék, mely mifelénk dzsem formájában nyilvánul meg az esetek jelentős részében. Ellenben az otthonról hozottak már fogytán voltak, a boltban kaphatóak viszont az árukhoz képest nem igazán jók, így lettem nem hivatásos dzsemfőző. Persze, mivel télen nem túl sok szezongyümölcs van, így a szakmát részben kényszerűségből, részben kíváncsiságból naranccsal kezdtem. Nos, azóta már főztem almából, eperből és barackból is, és ezután már mindig magamnak fogom főzni. Egyrészt jó elfoglaltság, másrészt nagyon jó érzés, ha az ember valami olyasmit fogyaszt, ami a saját keze munkája.

Amúgy, bár imádok kint lenni, a helyzet a négy fal közé zárt, így muszáj volt új, bent végezhető hobbik után nézzek. Így amellett, hogy a megszokottnál is többet sütöttem-főztem, és bár eddig is nagyon szerettem olvasni, de mostanság a megszokottnál is többet éltem ezzel az elfoglaltsággal, sikerült egy teljesen új hobbit is kerítenem: elkezdtem gitározni. Már megy hat akkord (szóval még sehol sem tartok, de nem hajt a tatár), rövidesen talán egy-két dalt is megtanulok. Kezdetnek a „tábortüzi húrpengető” szint is megteszi.

Töröm a fejem, miről tudnék még mesélni, de talán a legfontosabb/legérdekesebb dolgokat sikerült „röviden” leírnom. Összefoglalva, ahhoz képest, hogy hogy indult, egy meglepően tartalmas félév kerekedett ki ebből az elmúlt egynéhány hónapból. Sok új dolgot tanultam, legyen szó akár a tananyagról, akár bármi másról, és a kollégiumon belül sok új, kedves emberrel sikerült megismerkednem, akik barátsága által én magam is többé váltam. Nem utolsó sorban pedig a szerelem is rám talált egy csodálatos lány képében.

Megtapasztaltam, milyen az otthontól, a családtól hónapokig távol lenni, és bár jó volt ez a kis debreceni kiruccanás, kevés jobb dolog van a hazatérésnél. De héj! Van még egy olyan is, hogy mesteri, és vele jár még további 360 mobilitási nap is, szóval az addigi viszont látásra, Erasmus+!

2020.07.20.