Gál Tímea-Nóra, Kommunikáció és PR II. év

Budapesti Gazdasági Egyetem, 

Magyarország

Ahogyan ezeket a sorokat írom, olyan intenzíven élem át újra az Erasmus+ tanulmányi mobilitásom minden egyes napját, mintha csak tegnap történt volna. Emlékszem arra, amikor megkaptam az e-mailt, hogy bejutottam a Budapesti Gazdasági Egyetemre, egy szaktársammal, László Tündével együtt, de először fel sem fogtam igazán. Elkezdtem a készülődést, intéztem a papírmunkát s lassan-lassan elbúcsúztam a barátaimtól, elvégre nem fognak látni egy fél évig. Láttam rajtuk, hogy egy-egy nagyon szomorú, de nem igazán értettem miért, hiszen nem örökre megyek el, jövök vissza, ez utólag belegondolva nem is igaz, hiszen egy részem mindig is Budapesten marad.

Én, egy kisvárosi lány, szőrnyű tájékozódási képességgel, azt gondoltam, hogy soha nem fogom megszokni az óriási zsibongó várost s mindig el fogok tévedni. Nos, a rossz tájékozódásom végigkísérte a félévemet, de a várost azt megszoktam, sőt, beleszerettem. Alig telt el egy kis idő, máris hiányzik a HÉV zakatolása, a reggeli túlzsúfolt metrók, villamosok vagy éppen a kedves hölgy/úr hang, ami mindig tájékoztatott, hogy éppen hol vagyunk. Most így, hogy itthon vagyok, nem bambulhatok el a tömegközlekedésen, mert akkor még elvétem az állomást, hisz nincs aki figyelmeztessen.

Emlékszem az első napra, amikor az egyetem egyik diákszervezete (hiszen több is van neki), pontosabban, akik az Erasmusosokkal, vagy ahogyan ők nevezik az Erásokkal foglalkoznak, az ExChangesek, tartottak nekünk egy tájékoztatót, majd körbevezettek az egyetem épületében. Már akkor tudtam, hogy nagyon nehezen fogom megszokni a több emeletet és szárnyat. Kellett egy kis idő, mire rájöttünk, hogy az E.F.7-9 az az északi szárny, földszint, 7-9 terme. Ez egy kis hasznos infó azoknak, akik oda fognak járni: az első betű az a szárnyat jelöli, a második tag az emelet s legvégül a terem száma. Kicsit nehezen indult ottlétünk, hiszen már a tantárgyak felvétele során gond akadt. Volt olyan tárgy, amit töröltek, volt ami kevés jelentkező miatt nem indult, vagy amit éppen más félévre tettek át, így több olyan tárgyat vettünk fel, amit nem tudtunk itt elismertetni, csak a kredit miatt kellett, de egyet sem bánok. Először hozzá kellett kicsit szokni az ottani mentalitáshoz s az emberekhez, hiszen a pestieknek, lévén hogy nagyvárosban sok minden történik, eléggé magas az ingerküszöbük. Azt hiszem, egy kicsit én is átvettem ebből.

Tünde is és én is eléggé kalandvágyók vagyunk, így nem telt sok időbe, megvettük a bérletünket és elkezdtük felfedezni a várost. Nem mondhatnám, hogy azok az emberek vagyunk, akik nem mernek felszállni egy villamosra, mert „ki tudja hova visz”, mi csak felpattantunk s mentünk, gondolom nem is kell mondjam, hogy sokszor a rossz irányba. Ennek ellenére, próbáltuk kihasználni ezt a félévet s visszanézve a képeket s visszaemlékezve a helyekre ahol jártunk, az embereket, akiket megismertünk, úgy gondolom, hogy eléggé jól sikerült tervünk. Ellátogattunk a tipikusan turistás helyekre, mint a Parlament, Hősök tere, Buda vára, Citadella, Margit sziget stb. De mi nem elégedtünk meg ennyivel. Így hát azon kívül, hogy ellátogattunk ezekre a helyekre, akár több alkalommal is, és hogy felültünk a Budapest Eyera, ami egy óriáskerék, tiszteletünket tettük a kis kanyargós utcákban, elmentünk kürtöskalács fesztiválra (elvégre Székelyföldről mentünk), ahol Tünde keménykalapos kritikusként viselkedett. A Váci utca egyik kedvelt helyünké vált, ahogyan a kínai és a török ételek is. A mozi egyik kedvenc esti programunkká vált, természetesen nachosszal, hiszen az nélkül nem mozi a mozi.

Ha ez nem lenne elég, kintlétemkor megkaptam annak a diáknak az álommunkáját, aki imád olvasni, s ez a munkahely nem más, mint a Libri. Szerettem Budapestben, hogy rengeteg az álláslehetőség diákok számára. Úgy tudtam dolgozni, hogy az közben nem befolyásolta a tanulányaimat, ráadásul szabadidőm is maradt. S egész nap könyvek közt lenni? Hát állás ez, vagy inkább egy valóra vált álom? Akárhogyan is, nehéz szívvel hagytam ott.

Az emberek összességében segítőkészek voltak s azon diákok közé sorolom magam, aki mindegyik tanárát jó fejnek, remek embernek tartja. Rengeteg új dolgot tanultam, amiket biztosan hasznosítok majd életem során. Olyan emberekkel talákoztam, akikről már most eltudom mondani, hogy megváltoztatták az életem egy részét s azt, hogyan nézzek a világra. Annak ellenére, hogy nagy egyetem, rengeteg diákkal, volt olyan kurzus, amikor is nem éreztem azt, hogy csak egy vagyok a sok közül.  Sok embert ismertem meg. Imádtam, hogy akármerre fordultam, mindenhol más-más emberekkel, kultúrákkal találkoztam. Mindenki olyan kedves és közvetlen volt, hogy szerintem ez az egyik legjobb pont ebben a programban, az emberek. Imádok új ismeretségeket kötni és barátokat szerezni. Úgy gondolom, hogy életre szóló barátságokat is köttem. Nem rettentem el attól, hogy valaki néger, kínai vagy éppen török. Bátran, nagy mosollyal fogadtam a közeledéseket és érdeklődve hallgattam mondanivalójukat. Őszintén szólva, a rengeteg dialektus volt az egyik legnehezebb pont az ismeretségkötésben. Bevallom őszintén, a sorry, what, és a could you repeat it, please a leggyakoribb ismételéseim közé tartozott. De persze mindenki készségesen megismételte mondanivalóját, ha éppen nem értettem azt. Ezt hiányolom a mi kultúránkból. Nem csak legyintettek egyet, ha nem értettem mit akartak mondani, hanem elismételték, vagy ha úgy sem értettem akkor elmondták másképp. Remek emberek, tündéri személyiséggel. 

Befejezésként pedig nem tudok és nem is szeretnék mást mondani, minthogy köszönöm. Köszönöm Tenzinek a kitartást mellettünk, még ha sokszor a falra is mászott miattunk. Köszönöm, a lehetőséget. Megpróbálom a legjobbak szerint felhasználni tudásom, hiszen úgy gondolom rengeteg jóval gazdagodtam a fél év során. Nem utolsó sorban pedig köszönöm Tünde, hogy elviselted a sok hisztimet, ez után is számíts rá.

2019.02.25.