Ferencz Nóra, Gazdasági informatika, II. év

Debreceni Egyetem

Az Erasmus mobilitási programnak köszönhetően az elmúlt félévben lehetőségem adódott, hogy a Debreceni Egyetem Informatika Karán tanulhassak. Az eddigi megpróbáltatások eltörpülnek az előttem álló feladat mellett, mivel most egy beszámolóban kell összefoglalnom számos élményt és tapasztalatot, amit az előző öt hónap alatt átéltem, illetve gyűjtöttem.

Kezdem máris az elején. Így visszagondolva, feltettem magamnak a kérdést, hogy én miért választottam Debrecent? Ez az, amire a választ nem tudom leírni. Eddig a várossal nem volt közelebbi kapcsolatom, párszor voltam ott rövid ideig, viszont csak a „sárgatemplomra” emlékeztem, de a választás pillanatában volt egy olyan érzésem, hogy ez nekem tetszeni fog. A pályázati dokumentumok leadása után, amikor megkaptam a levelet, hogy igen, megvan a helyem Debrecenben, nagyon örültem neki.

Az első hetem az ismerkedéssel telt. Először a várossal, illetve a városi tömegközlekedéssel, majd pár nap után az első szobatársammal, valamint a kollégium híres harmadik emeletén élő lakókkal. A fent említett emeletről azt kell tudni, hogy itt kizárólag csak a külföldiek laknak. Mi is itt éltünk. A 60 embernek szállást adó emeleten ketten voltunk erdélyiek, vagyis magyarok. Én és csoporttársam, Sass István. Beköltözésem után pár nappal a szobában már nem laktam egyedül, mivel egy török lány lett a szobatársam. Néhány hét után sikerült megismerni a folyosónk lakóit, többek között nagyon sok törökkel, spanyollal, portugállal, olasszal, és ezt a felsorolást folytathatnám további 6-7 nemzet diákjával. Az idő teltével a nemzetiségekhez sikerült társítanom tulajdonságokat is, pl. a spanyolok borzasztóan hangosak, vagy a törökök a legbarátságosabbak mind közül.

A tanítási időszak kezdetén belecsöppentem egy új világba. Ami nekem talán a legfurcsább volt, az az, hogy majdnem mindenhol nagy létszámú csoportok voltak. A csoporttársaimat sajnos nem tudtam megismerni, viszont nyugtat a gondolat, hogy ők sem ismerték egymást. Egyúttal sajnálom is őket. Szerintem nagyon szomorú, hogy nem gazdagodhatnak a tényleges csoportba tartozás élményével, viszont volt alkalmam kisebb létszámú csoportokkal is járni órákra, mivel volt három végzős tantárgyam. A végzősök csoportja kisebb volt, ők sokkal nyitottabbak, segítőkészebbek voltak velünk szemben, velük az órai hangulat is jobb volt.

Az itt eltöltött idő alatt nagyon sok embert ismertem meg és az angoltudásom is sikerült ebből kifolyólag gyarapítanom. Megtaláltuk a város egyik legjobb szórakozóhelyét is, ahová gyakran visszatértünk. Soha nem mentünk egyedül, társult hozzánk a török „banda” is. Legtöbbször a helyiségben csak mi voltunk ott magyarok, Isti és az a pár erdélyi, akik közül kiemelnék egy vásárhelyi lányt, Krisztinát. Nem telt el nap úgy, hogy ne találkoztunk volna. Lassan nem barátként, hanem testvérként néztem rájuk.

Lehetőségem volt magyarul tanulni, és mivel anyanyelvem, ezért éltem vele. Ennek volt egy jó oldala, mégpedig az, hogy rengeteget tanultam, viszont volt rossz oldala is, mégpedig az előbb említett „rengeteg”. Minket is úgy kezeltek, mint az ottani normál diákokat. Több tantárgy sokkal nehezebb volt, mint a normál diákoknak, mivel nekünk nem mindenik tantárgyból volt előfeltételünk. A tanulás miatt, főleg a szesszió kezdetével, sok mindenről le kellett mondanunk, mint például a szórakozás vagy az alvás. Azért használom a vagy kötőszót, mert ha szórakozni mentünk, utána a pihenés helyett a tanulást kellett választanunk. Az idegeskedésből főleg az utolsó két hónapban kivettük a részünket, de a rengeteg tanulás meghozta a gyümölcsét, mivel sikeresen letudtuk majdnem az összes vizsgánkat.

Ott hagytam valamit Debrecenben. Az a valami a szívem egy része. Igen, imádom azt a várost, már várom a legközelebbi viszontlátást. Örülök, hogy ilyen sok értékes emberrel sikerült megismerkednem, talán ez volt az öt hónap legjobb része. Minden olvasónak csak ajánlani tudom, hogy éljen a külföldön tanulás lehetőségével és a habozóknak pedig csak annyit mondanék, hogy az egyetlen dolog, amit megbánhatnak, hogyha nem mennek el.

Beszámolóm végéhez érve szeretnék köszönetet mondani az itthoni, valamint a debreceni vezetőségnek, hogy mindig nyitottak voltak, és hogy mindig mindenben segítettek, ha valamilyen problémánk adódott.