János Jakab Blanka - Kommunikáció és PR szak, III. év

Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, Budapest

Magyarország

„Itt van a város, folyóba bámul, az arcán siklik a víz.”

Megszoktam, hogy végigalszom a Csíkszereda-Budapest utat, hogy ne kelljen négy naplementét lássak Vásárhely és Kolozsvár között, és reggel, mikor megérkezek, ne legyenek nagyobbak a szemeim alatti táskák a buszra felvihető kézipoggyász méreténél. Mikor elindultam január végén, hogy fél évig a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen tanuljak, minden bíztatás ellenére annyira féltem, hogy reggelre se kávém nem maradt, se keresztrejtvényem, se ép körmöm. Egy hosszú alvás után úgy döntöttem, mégse menekülök haza, hátha találok valamit ebben a városban, amibe beleszeretek.

Mielőtt bentlakó lettem, pár napig egy ismerősömnél szálltam meg, közel a Hősök Teréhez. Rettegtem attól, hogy eltévedek a városban, ezért az első hetet azzal töltöttem, hogy direkt rossz járatokra szállva  jól elvesztem, és addig tanulmányoztam a megállókban a térképet és menetrendet, míg megkerültem. Hamar kiderült, hogy fél év sem lesz elég bejárni és megismerni az egész várost, (reklám!) így a BKK Futár alkalmazásra bíztam magam, ami hazaköltözésemig segített gyorsan és akadálymentesen tömegközlekedni.

Egy csoporttársam segített jelentkezni a Balassi Intézet Márton Áron Szakkollégiumába, aki az előző félévben ott lakott, „ismerte a járást.” Azért döntöttem emellett, mert megfizethető hely, távol a belvárostól, de közel az egyetemhez (közel: villamossal CSAK egy átszállás, CSAK 35 perc). Főleg határon túli magyarok laknak itt, a vajdasági, kárpátaljai szomszédokkal sok időt töltöttem, és nagyon megszerettem őket. Rengeteg olyan volt évfolyamtárssal, ismerőssel is találkoztam a kollégiumban, akik részképzésre, szakmai gyakorlatra jöttek Budapestre: jólesett felidézni velük a középiskolás élményeket. Fontosnak tartom megemlíteni azt a kézdivásárhelyi orvostanhallgatót, aki elsőként bemutatkozott, mikor beköltöztem, úgy látta, reggeli kávéi mellé jó társaság leszek, és utolsóként búcsúzott el, mikor elindultam haza.

Sokat köszönhetek a szobatársamnak, aki szintén Erasmus+ ösztöndíjjal töltötte ezt a félévet Budapesten; jó volt egy olyan emberrel lakni, akit több, mint két éve ismerek, és ugyanazt tanulja, amit én. Élt már külföldön, és szívesen osztotta meg velem azokat az élményeket, tapasztalatokat, amiket utazásai, munkája során gyűjtött. Rámragadt egy kevés abból a vidámságból, céltudatosságból, amellyel mindig szembemosolyog a kihívásokkal, és azokból az angol kifejezésekből, amelyeket a japán diákjainak tanított interneten - sokat gyarapodott a szókincsem, nem tudok elég hálás lenni neki.

A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem a legjobb választás volt, ha tehetném, állandó hallgatója lennék. Tetszett az Európa számos országából érkező cserediákoknak szervezett nyitóünnepség, és könnyű volt az ügyintézés, mikor megérkeztem. Minden segítséget megkaptam az ottani Erasmus-koordinátoromtól és tanáraimtól egyaránt; a szünetekben soha nem unatkoztam: otthonos étkezdéje, nagy udvara és gazdag könyvtára van az egyetemnek.

Mivel az Erasmusos diákoknak meghirdetett kurzusok legtöbbje angol, vagy német nyelvű volt, ezekből csak kettőt vettem fel; emellett választhattam a design- és művészetelmélet alapképzés és mesterképzés tantárgyaiból. Végül olyan órarendet állítottam össze magamnak, hogy öröm volt egyetemre járni.

Megtanultam vállalni a szavaimat, gondolataimat, és reagálni a kritikákra a kreatív írás kurzuson: egy-egy megadott témáról kellett írni, órán felolvasni, és a csoporttársak véleményét meghallgatni; visszajelzéseikből, észrevételeikből sokat tanultam a félév során.

A kedvenc tantárgyam a filmtörténet volt: minden kedd délután megnéztünk egy filmet a Magyar Nemzeti Digitális Archívum mozitermében, majd hosszan beszélgettünk róla. Ugyanilyen beszélgetésekben vehettem részt „az ellenség művészete” néven meghirdetett kurzuson, valamint a fénykép filozófiája órákon.

Felvettem olyan tárgyakat is, amelyekről utólag derült ki (mivel a név nem árulta el az elején), hogy része volt egy-egy itthoni tárgyamnak, de nem bántam meg. Az első antropológia órán kiderült, hogy van egy csíkszeredai csoporttársam, így az egyetem folyosóin sem tévedtem el. Vele, és egy budapesti lánnyal készítettük el a félévi feladatot: egy szabadon választott csoportot kellett megfigyelni, mi pedig egy lovarda munkaközössége mellett döntöttünk. Kéthetente kimentünk beszélgetni az ott dolgozókkal, de inkább kirándulásra hasonlítottak ezek az utak, így nem bántuk, hogy a vasárnap délelőttjeinket terepmunkával kell töltsük.

A szociológia volt a másik tantárgy, amit másodszor tanultam, és meglepődtem, hogy szeretni is tudom. Nagyon jó hangulatban teltek az órák, és olyan feladatot kaptunk, aminek a megoldása két életreszóló élménnyel járt: életút-interjút készíthettem Lackfi Jánossal és Kornis Mihállyal.

Nagyon örültem, hogy két tanárom „utánam jött”: meghallgattam Bodó Julianna tanárnő egy előadását, és megmutattam kedvenc kávézómat Hubbes László tanár úrnak, a Sapientiától 500 kilométerre.

Két ismerősöm is meglátogatott, egy-egy hetet töltöttek nálam; azt várták, körbevezetem őket, megmutatom a város legszebb részeit. Eltévedtem, és órákig sétáltam velük, hogy ne kelljen bevallanom, nekem is új, ismeretlen a Vár, a rakpart, a Lánchíd.

Budapestről... „jót, vagy semmit”. Gyönyörű város, élő és élhető, Cseh Tamás nem hazudott.

A legjobb tanács, amit adhatok azoknak, akik ide költöznek: Hozzátok magatokkal egy jó barátotokat; nincs megnyugtatóbb annál a tudatnál, hogy bármikor ott van, ha sírni vagy ünnepelni kell.

Mindent összegezve: sokáig emlékezni fogok erre az öt hónapra. Azt tanultam, ami érdekelt, és annyi élménnyel jöttem haza, hogy napokba telne elmesélni. Köszönöm a lehetőséget, hogy részt vehettem az Erasmus+ hallgatói mobilitási programban, a bátorítást szüleimnek, tanáraimnak, és Burista Cecíliának. Megérte külföldön tanulni, és remélem, nem ez volt az utolsó ilyen utam.

2016.06.28.