Bálinth Erzsébet-Rozália, Román nyelv és irodalom – Angol nyelv és irodalom szak, II. év

ELTE Eötvös József Collegium, Budapest

Magyarország

„Ezt nekem találták ki” volt az első gondolatom, amikor dr. Dégi Zsuzsanna tanárnő említette, hogy az ELTE Eötvös Collegiumban szükség lenne könyvtárosi munkát végző önkéntesre, és igazam volt. Pályázáskor még úgy tudtam, hogy könnyű munka a különböző kötetek besorolása az ETO alapján. A nyáron volt szerencsém megtapasztalni, hogy rengeteg alpontja is van az ETO-nak, nem csak a nagy szakterületek. Nem hiába mondják, minél többet tudunk, annál inkább rájövünk, mennyire nem tudunk. Sokat segített a második félévi szakmai gyakorlat, melyet a Kájoni János Megyei Könyvtárnál töltöttem. Az ott megszokott polcok képe ugrott be, mikor osztályozni kellett, melyik kötet milyen területhez tartozik.

A feladatom két, dr. Sarkady János professzor úr és dr. Szeppesy Tibor professzor úrhagyatékának leltárba vétele volt, mely abból állt, hogy excel táblázatba bevezettem a könyvek adatait és ex libris matricát ragasztottam a kötetekbe. (Utóbbiak összeesküdtem ellenem és minden igyekezetem és taktikám ellenére, zöme véletlenül sem ragadt szép egyenesen a neki szánt helyre, hanem elcsúszott.) Nem kis meglepetésemre sokkal gyorsabban haladtam a történelmi könyvek adatainak beviteléve, mint a klasszika-filológia területéről származókkal. Előbbi hagyatékban a könyvek nagy része magyarul és németül volt, csak kevés hányada íródott angol,francia vagy latin nyelven, míg az utóbbi hagyaték kötetei zöme latinul, de további nyolc nyelven megjelent is volt közöttük, például orosz, görög vagy épp arab  kötetek. Férfiasan megvallom, ezeket nem pötyögtem be, mert lelkesedésem és türelmem, mely a karakterek kikereséséhez kellett, nem voltak egyenes arányban. Ezek után következett a könyvek szakterületenként való csoportosítása, amit követően visszakerültek a könyvek a polcokra. Mivel egyedül dolgoztam, zavartalanul elmélkedhettem a könyvek sorsán: látszott a köteteken, a dedikálásokon, mennyire fontosak voltak a professzor uraknak, nemcsak a munkájuk, hanem életük részei is voltak, melyek most porosan várják, valaki kinyissa őket. Emiatt a saját könyvtáram sorsát is próbáltam végiggondolni és azzal a fogalommal zártam a nyarat, hogy amint hazaértem, nekifogok a könyvállományom átvizsgálásának és megritkításának. A ruhákkal működik, gondoltam a könyvekkel sem lesz nehezebb. Tévedtem. Nagyon nehéz eldönteni, melyik könyvtől váljak meg. Hisz azt sem tudom, ahová kerülne, értékelnék-e. Mivel nem akarom egyetlen könyvtáros munkáját sem nehezíteni azzal, hogy a könyvtárnak adományozok jó pár doboz leltározatlan könyvet, muszáj lesz megoldást találnom a problémára.

Természetesen kerül(t) más fogadalmam is, melyet nem tartottam be. Például a „többet nem vásárolok könyvet”, „többet nem eszem gyorsétkezdében”, „többet nem shoppingolok”, „főzök”, „nem a legnagyobb melegben indulok el a városba”, „jobban beosztom az időmet”. Ez volt a legnehezebb. Azzal a tervvel indultam június végén útnak, hogy minél több múzeumot és fontos helyet fogok meglátogatni azok közül, melyekről szó esett a Magyar művelődéstörténet előadásokon. Nem bántam volna, ha dr. Lajos Katalin tanárnő és dr. Pap Levente tanár úr ott ültek volna a vállamon és meséltek volna, hadd ne én kelljen minden apró betűt is elolvassak és rádöbbenjek, még mindig rettenetesen foghíjas a tudásom, hisz a neveket és évszámokat továbbra sem tudom megjegyezni.

A BKK-bérlet nyújtotta lehetőséggel élve, olyan kis múzeumokba is eljutottam, ahová gyalogosan nem biztos elmerészkedtem volna. Nagy élmény volt például az Óbudai Múzeum vagy a Goldberger Textilipari Gyűjtemény, vagy épp a Kiscelli Múzeum, amelyeket turistaként, nagy valószínűséggel nem kerestem volna fel. Örvendek, hogy nem csak a leghíresebb látványosságokra jutott időm. Így talán nem is akkora hiba, ha nem turistaként viselkedtem és mindenről nem készítettem fényképet. Első hetekben csak csodáltam, amiket láttam és zavart, hogy mindenhol csupa szelfiző turista. Valamikor eszembe jutott, hogy kellenek majd fényképek a beszámolóhoz. Nekifogtam fényképezni, de itthon derült ki, hogy még sok fejlődnivalóm ezen a téren is, ugyanis egy szépen kovácsolt kerítésdísz, egy homlokzat, színes virágok, hullámzó Duna, felhős ég nem föltétlenül szemlélteti a szakmai gyakorlatot. Kivétel a Miniverzum, ahol felébredt bennem a turista és végigkattogtattam az ott töltött másfél órát. A képeken viszont nem tudják ez esetben sem visszaadni az ottani hangulatot. Másik kedvenc helyem, ahol eszembe jutott a fényképezés a Margit-szigeti szökőkút. Csodálatos élmény sötétedéskor részese lenni a fény-és hangjátéknak.

Nehéz pár sorban összefoglalni egy egész nyarat, az összes élménnyel és tapasztalattal, újdonságával, örömével és nehézségeivel. Az Andrássy úton végig kell sétálni, a Terror házába el kell látogatni, az Országházát illik megnézni, a Corvin közön illik ’56-ra gondolni, a Duna parti cipőket nem lehet elmesélni, ahogy azt sem, hogy lehet a sok turista fárasztó és üdítő egyszerre, miért jó estefele az utcai teraszokon sörözgető/fröccsöző embereket szemlélni, a kocsma utolsó Too Many Players on the Ice sörét elfogyasztani, a gyorsétkezdében találgatni,  milyen nyelveken beszélnek az oda betérők, csodálni a Duna partján kocogók és kerékpározók kitartását, furcsállni a múzeumon végigsuhanókat, miközben én két emelet között kávészünetetkell tartsak, mert másképp nem fér több információ a fejembe, miért kell hetekig tervezni, kit milyen ajándékkal lehetne meglepni, ha úgyis utolsó pillanatra hagyom a vásárlást.

Szeretném megköszönni szakkoordinátorunknak, dr. Dégi Zsuzsanna tanárnőnek, hogy felhívta figyelmemet erre a lehetőségre, Bors Hortenziának, az Erasmus koordinátorunknak, a türelmét, amellyel elviselte a szövegértési problémáimat, dr. Horváth László igazgató úrnak, hogy ott lakhattam a Collegiumban, a bizalmát,és a pozitív visszajelzéseket, melyekkel a munkámat értékelte.

Nagyon hálás vagyok, hogy Budapesten tölthettem a nyarat és nyaralásként élhettem meg, a munka ellenére. Nem gyűjtöttem annyi tudást, mennyit szerettem volna, nem tudom felsorolni azok neveit, akik híressé tették a magyar nemzetet/népet/nyelvet, de büszke vagyok, hogy egy nemzethez tartozunk, és velük együtt állíthatom: jó magyarnak lenni.

Csak ajánlani tudom az Erasmus + nyújtotta lehetőségeket és remélem, hogy minél többen élnek is velük, nem csak karrierjük, hanem személyes fejlődésük érdekében is.

2019.10.17.