Lázár Aletta, Génsebészet szak II.év

Magyar Tudományos Akadémia Enzimológia Intézet, Budapest 

Magyarország

A szakmai gyakorlatos beszámolók sokaságához nehéz még olyant írni, ami újdonság és nem közhelyekkel teli. Először szeretném azokat a tapasztalataimat leírni, amik nem a pozitív kategóriát erősítik, de mindenképpen építkezni, tanulni lehet belőlük és csakis a javunkra fordítani.

A szakmai gyakorlatot A-tól Z-ig végig vinni, kicsit olyan, mint egy autó esete: megvásárolni adott esetben sokkal egyszerűbb, mint fenntartani. A reményekkel teli kis egyetemista megkapja az Erasmust, egy kört ünnepel a barátaival valamelyik közeli kocsmában és akkor következik a dolgok neheze, amikor „előre ittál a medve bőrére”. Keress magadnak egy helyet. Ha nincsen ismerős, vagy ahogy sokan mondják „proci”, nem is olyan egyszerű, hogy találj egy olyant, ami a te és a szakmai követelményeidnek is megfelel. Kinézel több opciót, mert ugyebár biztos, ami biztos. Írsz egy nagyon vagány motivációs levelet, gazdag CV-t és csatolod minden hivatalosan megfogalmazott e-mailhez. Itt is van az első döccenő. Mit írjak az e-mailbe? Hogyan mondjam el illedelmesen, röviden, tömören, mégis meggyőzően mindazt, amit akarok, hogy biztosra menjek. Persze 5-6 alkalommal újrafogalmazott, szakértő testvérnek/barátnak a véleménye után könnyű a törzsszöveget kimásolni és minden cégnek elküldeni, de addig sok ajtócsapkodás, elszívott szivar és egyéb melléktevékenység lefolytatása is becsúszik. Tisztelet azon kevés kivételnek, akik a zsigereikben hordozzák ezen képességeket. Nagy megelégedettséggel elküldtem én is a szépen megfogalmazott, hivatalos, magabiztos hangvételű e-mail hordámat 5 darab cégnek. Egy hét elteltével sehonnan sem érkezett válasz. És akkor jött megint a gyomorideg. Megírni az újabb e-mailt, hogy a válasz sürgős lenne. Meg is érkezett: 5 cégtől 5 nemleges válasz. Optimista emberként újabb helyeket kerestem, azonban már budapesti segítséggel és a határidőhöz közeledve a hivatalos e-mailt felváltotta a remegő hangú telefonálás Budapestre, romániai számról. Vajon felveszik? Két sikertelen telefonálás után végül a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Enzimológia intézetében működő egyik kutatócsoportjának a vezetője nagy lelkesedéssel bevállalta, hogy szakmai tapasztalatainkat segít bővíteni. 

Megvan a helyszín, a vonatjegy, de hol fogunk lakni. Minden facebook csoport, ismerős azon dolgozik, hogy legyen ahol. Nem egyszerű csak két hónapra kiadó lakást találni, sőt ha véletlenül találsz ilyent, akkor az árakért fáj a fejed. Szóval minden esetre, nem feltétlenül akkor kell nekifogni a legszükségesebb dolgokat elintézni, amikor már tudod, hogy megkaptad az ösztöndíjat. Szerencsémre nem csak én, hanem az egész univerzum azt akarta, hogy ezt a programot végigcsináljam, ugyanis majdnem az utolsó percekben találtam egy magánkollégiumot. És nagyon jó választás volt. Budapesti árakhoz képest mondhatom, hogy olcsó volt, de nem ezért szerettem. A külvárosban volt, csendes, nyugodt, fás vidék, ahol a kisvárosból érkező egyetemista, ha nem is teljesen, de otthon érezheti magát. Távol a belváros melegétől, tömegközlekedési zajától és a rohanó tömegtől. Kicsit úgy éreztem, mintha Szeredából ingáznék Budapestre.

Miután minden sikeresen összejött, berendezkedtünk barátnőmmel ketten Budapesten, el is kezdhettük a tényleges munkát. Nem igazán lehet elvárások nélkül menni egy olyan helyre, aminek akkora hírneve van, mint az MTA-nak. Szerencsére nem is csalódtunk. Hatalmas ablakos, modern épület. Szerencsére a Letter of intent eredeti változatát előzetesen el kellett hozni, így nem azzal indult az első napunk, hogy nem kapjuk a bejáratot. Azért okozott némi fejfájást a labor, hiszen a laborvezető már első nap mindenkinek bemutatott. Ember legyen a talpán, aki meg tud jegyezni 20+ nevet arcokkal társítva. De azért két hónap alatt bele lehet jönni. 

A sok név közül egyet biztosan megjegyeztem. A mentoromat, Évit. Valószínűleg fogalma sem volt, hogy ki vagyok, honnan jövök, mit tudok, mégis készségesen elvállalta, hogy minél több dolgot, folyamatot megmutat nekem, amíg ott vagyok. És egy nagy kiterjedésű, minden zúgó műszerrel felszerelt laborban, életemben először emlős sejtekkel dolgozhattam. Talán azért akkora öröm mindez nekem, mert végre megláthattam, hogy mindaz, amit az egyetemen megtanultam humán útvonalon hogyan működik. Évi segítségével egy mini projekt keretén belül egy olyan folyamatsorozatot vittem végig a nulláról indulva, amelynek végén megvizsgálhattam, hogy a baktériumok immunrendszereként számon tartott CRISPR/Cas9 rendszer hogyan javít pontmutációt emberi vesesejtekben.

Mint a legtöbb esetben, a lépcső aljáról kezdtem mindent. Itt tapasztalhattam meg, hogy mekkora jelentőséggel bír a szakirodalom átrágása, ami talán az egyik legnagyobb nehézséget okozta, hiszen a szakmai angolom nem volt valami fényes. De mint mindig, az ambíció csodákra képes, nem mellékesen, ha van melletted valaki, aki minden butaságnak gondolt kérdésedre kielégítő, szakmai választ ad. Így nem csak az angolom, de a kérdések feltevéséhez kellő bátorságom is fejlődött.

Az elméletben összegyűjtött információkat, in silico megterveztük, számítógép segítségével előre minden szimulációt elkészítettünk, hogy majd saját magamat tudjam leellenőrizni. Sok pipettázás, DNS izolálás és tisztítás, PCR és agaróz-gélelektroforézis elvégzése után minden plazmidom és linkerem megvolt ahhoz, hogy a pontmutáció javításának hatékonyságát én is leellenőrizhessem. Őszintén bevallva, a kis vese sejteket elég nehéz volt életben tartani in vitro körülmények között. Itt nem lehetett sumákolni a sterilitással, a pontatlansággal vagy a figyelmetlenséggel. Egy elcsúszott perccel is el lehetett volna pusztítani őket. Mondhatnám, hogy szerencsére, de nem szerencse, inkább a labor órák során belénk nevelt igényességnek köszönhetően az utolsó heti végső kísérlet során kiderült, hogy hatékonyan és sikeresen dolgoztam, mely abban mutatkozott meg, hogy a minták nagy többségében az elvárt hatékonysággal megtörtént a pontmutációk javítása. 

Nyilván két hónapig nem az MTA falai között tevékenykedtem. Igyekeztem kivesézni (nem csak az előbb említett sejtek által) Budapest adta lehetőségeket. Megnéztem minden ismert és kevésbé ismert látványosságot. Adrenalin keresés céljából Aqua Wordben vízi csúszdáztam, hajókáztam a Dunán, láttam a Margit-sziget zenélő szökőkútját, hűségesen kimásztam a Gellért-hegyre, amit másfél hónap tömegközlekedés után megértettem, hogy miért is hegy. Szégyen vagy nem, de a sok villamos, metró és busz használata után gyalogolni felfele a 35 ℃ melegben, tényleg hegymászásnak érződött. Nehéz lenne felsorolni minden helyet, ahol jártam, hiszen nem túlzok, ha azt mondom, hogy Pest minden kerületében voltam. Az utcazene, mozi, bulik, kávézások és szabályszegések a Szabadság-hídon mind azok az élmények, melyeknek köszönhetően „úgy el fog telni az a két hónap, hogy észre sem veszed s már itthon is vagy”. 

Utólag visszagondolva úgy érzem, hogy nem az volt a legnagyobb kihívás, hogy szakmailag helytálljak, hogy nehogy az egyetemre szégyent hozzak ugyanis már nem gyerek vagyok. A legnehezebb az volt, hogy megszokjam minden egyes helyzetben, hogy tényleg magamra vagyok utalva. Habár nem egyedül voltam az egyetemről és haza is bármikor telefonálhattam, két hónapig az egyetlen segítségem én voltam. Nem a pénz beosztása, a főzés vagy a magamra mosás jelentette a problémát. Az igazi kihívás abban állt, hogy felnőjek ahhoz az érzéshez, hogy felnőttnek lenni tényleg azt jelenti, amit a két hónap önkénytelenül is magával hozott: boldogulásom és boldogságom forrása, csakis én vagyok.

Köszönöm mindenkinek, aki bármilyen formában is hozzájárult, hogy az Erasmus+ szakmai gyakorlat elvégzése után felnőttebben térjek haza.

2019.11.14.