Kovács Krisztina, Génsebészet szak III. év

Rákkutató intézet, London

Anglia

„Hol vannak a határaim? És hogyan tudhatom meg, ha nem úgy, hogy megpróbálom meghaladni a határaimat? (...) Ezt a kérdést fölteheti - és meg is válaszolhatja - magának mindenki, aki elég szerencsés ahhoz, hogy saját komfortzónájából kilépve keressen valamit, ami kell neki.” (Scott Jurek)

Az én történetem sem sokkal különb olyan diákokénál, akik valaha részt vettek egy mobilitási programban, mégis ég és föld csupán olvasni róla vagy átélni minden egyes percét, úgy a lehengerlő varázsát, mint a nehézségeit. Scott Jurek szavaival élve, csak úgy tudhatod meg, hogy hol vannak a határaid, ha veszed a bátorságot - talán nemcsak azt- és kibillented magad a komfortzónádból, élvezve azt az izgalmas félelmet, amit akkor érzel, amikor teljesen egyedül, egy bőrönd társaságában állsz valahol 3100 km-re a megszokottól.  

Nos, valahogyan így kezdtem én is július közepén. Ahogyan leszállt a gépem a lutoni repülőtéren, alig voltam 10 perce Angliában, máris elvétettem a vonatom és ahelyett, hogy London fele tartottam volna, kikötöttem valahol Észak-Anglia egyik kisebb városában. Ez a malőr hamar rádöbbentett arra, hogy én jókora fába vágtam a fejszémet, bekötött szemmel. Igazából egy ilyen szituáció szüli az igazi életharcost. Hogy hogyan lehet lemerült telefonnal egy jókora pogyásszal mégis Londonba jutni? Próbáld ki! Nekem négy órámba tellett. Amint álltam a King’s Cross pályaudvaron megannyi nyüzsgő ember között, megtapasztaltam egy új érzést: egyedül vagyok, magamra utalva…de ahelyett, hogy megrémültem volna, először éreztem azt, hogy úgy igazán élek, függetlenül, lehetőségekkel.

London már az első perctől fogva egy teljesen más világnak bizonyult a maga elképesztő mindennapjaival. Sokmindent meg kellett tanulnom…hogy hogyan közlekedhetek, mi is az a kártyarendszer, hogy, ha a GPS bedöglene, vagy éppen a telefon hagyna cserben hogyan juthatok el A pontból B be, hogy melyik zóna milyen világot nyújt, hogy kérdezzek, informálódjak, bárkitől, bármiről, mert itt mindenki segít. A város éjjel-nappal él, az utcák hemzsegnek a különb és különb, néha már-már furcsa emberektől, mintha mindennap csíksomlyói búcsú lenne. Szinte nélkül mindent megtalálhatsz, úgy az ételkínálat, mint a vásárlási, valamint a szórakozási lehetőség olyan változatos skálán fut, hogy az a két hónap, amit ott töltöttem nem is volt elég arra, hogy bár tudomást szerezzek a helyekről, arról már nem is álmodva hogy ki is próbáljam. 

Minden nap után úgy éreztem, hogy eddig nem is volt teljes az életem és még csak nem is tudtam róla. Akkor döbbentem rá, hogy igenis kell utazni, kipróbálni új dolgokat és elsősorban magadat egy olyan szituációban, amilyenben még eddig nem volt részed. Mert miért ne? A két hónap alatt kiismertem a londoni életet, olyan helyeken jártam, emit addig csak képeken és filmekben láttam. Átszeltem a Temzét majdnem az összes nevezetes hídon, aztán hajókáztam is, megcsodálhattam a Big Bent a maga csodálatos környékével, a London Eye nyújtotta látványt, a Buckingham Palotáról nem is beszélve, a Trafalgar tér minden szegletét bejártam, részem lehetett a Sky Gardenből csodálni az egész várost, érezhettem a Camden Town bohém világát, a Borough Market szokszínűségét, láthattam a megannyi gyönyörű parkot, egyszerre éreztem, hogy visszamegyek az időben és mégis a jelenben vagyok, ahogyan sétáltam London utcáin, a régi és új épületek egészen egyedi hatást váltottak ki belőlem. És ezek csupán csak épületek voltak, néha sokkal nagyon nyomott hagyott bennem egy séta a Piccadilly Circus-on csak figyelni az éjjeli várost, vagy éppen a körülöttem zajló életet. Sosem lehetne leírni azt az érzést, amikor izgatottan mész végig egy átlagosnak tűnő utcán, miközben azon gondolkodsz, hogy ezek a régi épületek mit rejthetnek, mert már tapasztalatból tudod, hogy bizony hatalmas meglepetések érnek, ha úgy igazán ki akarod ismerni London utcáinak titkait. Mindeközben bepillantást nyerhetettem a londoni emberek mindennapjaiba, megtapasztalhattam, hogy milyen, amikor legalább tíz különböző nemzetiségű emberrel van tele a busz, hogy milyen vagány is tud lenni és az méginkább, ha az ember lánya még kommunikálni is tud velük. Mindent összevetve teljességgel biztos vagyok benne, hogy minden nappal gazdagabb lettem. 

A Queen Marry Egyetemhez tartozó Barts Cancer Institute, azaz London egyik igen jó rákkutatóintézete, ahol dolgoztam nem sokban különbözött az otthonitól, a laborberendezések, a protokollok hasonlítottak, viszont jóval szélesebb volt a lehetőség különböző kutatások lebonyolítására, de amikor a laborban dolgoztam, nem éreztem idegen helyen magam. Emellett meglepően konstatátltam azt, hogy bizony külföldön nagyobb hangsúlyt fektetnek az elméleti oktatásra, így a gyakorlati részére már nem igazán jut idő és nemcsak, így volt olyan velem egykorú diák, aki a Queen Mary Egyetemről érkezett szakmai gyakorlatot végezni, többnyire semmi labortapasztalattal. A probléma csak ott volt, hogy az egész kutatóintézetben csak ketten voltunk magyarok, nem is dolgoztunk együtt és bizony az első három hétben nehezen tudtam hozzászokni azon emberek akcentusához, akikkel együtt kellett dolgoznom, ugyanis a kutatócsoport igen változatos nemzetiségű emberekből állt. Tudni kell rólam, hogy az angol tudásom nem volt kiemelkedő, szóval úgy vágtam neki ennek a „kis” kalandnak, hogy éppen csak meg tudtam értetni magam. Az első napokban rájöttem, hogy sok esetben még azt sem, de a kutatócsoport, amelynek ideiglenesen a része voltam, egyik tagja sem neheztet emiatt, sőt, folyamatosan a segítségemre voltak. A projekt, amin dolgoztam olyan elméleti és gyakorlati tudás elsajátítását, valamint olyan műszerek használatát tette lehetővé, amelyeket itthon sosem sikerült volna megtapasztalni, kipróbálni, emellett a vezető tanárom elképzeléseit felülmúló eredményeim is adtak egy löketet, egyfajta magabiztosságot és sikerérzetet, ami sarkallt a továbbiakban. A projekt amin dolgoztam számomra elsőre igenis bonyolultnak hangzott, 2D-s és 3D-s rákos epiteliális mell sejtkultúrák használatával, valamint immunofluoreszenciát alkalmazva vizsgáltuk a mellrák kialakulásának epigenetikai hátterét azáltal, hogy különböző gének epresszióját figyeltük indukált és nem indukált sejtek esetében. A 3D sejtkultúrák használata igen nagy összegeket képes súrolni, úgyhogy különlegesnek érezhettem magam, hogy én kipróbálhattam a meglehetősen bonyolult alkalmazást. Sok időt kellett azzal töltenem, hogy meg is értsem elméleti szinten, hogy mit miért csináltam. Úgy érzem, igenis fejlődtem a két hónap alatt és egyszer sem éreztem úgy, hogy unatkoznék, vagy nem szeretném azt, amit végzek. Sokszor ütköztem nyelvi akadályokba, hiszen minden angolul volt, még az általában mentőmellényként szolgáló magyarázat is, ami megnehezítette a munkámat, de napról napra éreztem, hogy fejlődök és egyre könnyebb lesz, hogy lassan már a beszédemből is megélek, nemcsak a mutogatásból. Megtanultam miden helyzetre megoldást keresni, az ottlétem segített rájönni, hogy nem szégyen nem tudni valamit, inkább az a szomorú, ha az ember nem mer rákérdezni. Mindemellett felülmúlhatatlan volt együtt dolgozni ennyi tehetséges, elszánt, a munkáját tisztelő és becsülő  többnyire fiatal kutatóval, akik ösztönöztek arra, hogy még odaadóbban és pontosabban végezzem a munkámat. Sokat tanultam tőlük és nemcsak szakmailag, mivel szépen lassan a barátaimmá váltak, sokszor együtt eresztettük ki a gőzt egy mozgalmasabb nap után, úgyhogy most már többek között azt is tudom, hogy milyen nehéz társasjátékozni egy idegen nyelven, vagy tisztában vagyok vele, hogy egy ártalmatlan fagyizás is leszívhatja az ember energiáit, ha más nyelven folyik a kommunikáció.

Olyan kapcsolatokat tudtam kialakítani, amelyeket még most is ápolok, lassan kezdem azt érezni, hogy a kint töltött idő minden perce hiányzik és hogy meg nem fizethető élményeket ajándékozott nekem, cserébe azért, hogy éltem a lehetőséggel. 

Így összességében azt tudom mindenkinek tanácsolni, élve az összes átlagos, de megfontolandó közhellyel, hogy ha van lehetőséged, hogy kipróbálj valami újat, tűnjön az bármilyen megfoghatatlannak vagy ijesztőnek, légy egy kicsit meggondolatlan, egy kicsit vakmerő, egy kicsit bolond és vágj bele, mert sosem tudhatod, hogy milyen lenyűgöző élményekben lehet részed, hogy akár életreszóló kapcsolatokat tudsz majd kialakítani, hogy mennyivel több ember leszel, és mindeközben életed egyik legvagányabb és talán legmeghatározóbb időszakát éled majd meg csupán azzal, hogy mertél egy kicsti kockáztatni. Ajánlanám emellett pályabörze gyanánt is, ha még nem tudnád, hogy mit kezdj az egyetem után az életeddel, talán végre célba érsz, mert számomra világító lámpásként szolgált, hiszen az az életvitel, valamint az a sok lehetőség, amit London nyújt meg tudja babonázni az embert és semmiképp se rossz értelemben.

2018.10.22.