Mándoki Bernadett, Kommunikáció és PR szak, III. év

Central Médiacsoport Zrt., Marie Claire, Budapest

Magyarország

Az előző részek tartalmából…

Sokáig nem tudni senkiről, milyen is lesz majd nagy korában. A kék szemű, copfos kislány, aki délutánonként Barbie babáival játszott, majd ahogy cseperedett anyagokból ruhákat varrt nekik nagymamája segítségével. Később, ezt a tevékenységet felváltották az online sminkes és ruhatervezős játékok, valamint a középiskola végén saját tervezésű ruhákat, amelyeket egy erre szánt füzet lapjai őriznek mai napig.

Talán mondanom sem kell, mit jelentett annak a kislánynak, vagyis nekem, részt venni ezeken az eseményeken (utalva a tanulmányi mobilitás beszámolódban említett Marie ClaireFashionDays, illetve a Mercedes-Benz FashionWeek eseményekre), arról nem beszélve, hogy a Marie Claire divatnapok utolsó napján, első sorból csodálhattam meg a tervezők tavaszi/nyári ruhakölteményeit (…).

Ha van egy álmod, higgy benne és dolgozz keményen. Meglásd, megéri!

Ezekkel a sorokkal zártam a 2017/2018-as tanév Erasmus+ mobilitási beszámolómat.

Most pedig innen szeretném folytatni…

„Ha meg tudtad álmodni, meg is tudod tenni!” (Walt Disney) – ezzel a gondolattal vágtam neki életem eddigi legizgalmasabb és kihívásokkal teli időszakának, az Erasmus+ szakmai gyakorlatomnak.

Feltérképezni a divat oly sokaktól elzárt világát, egy francia női magazin magyar kiadványán keresztül. Egy olyan szerkesztőség tagjává válni, amely által rendezett esemény volt éltem első divateseménye, és mint korábban említettem, annak utolsó napján a kiváltságos első sorból élvezhettem a műsort.

Montevideo utca 9. A cím, amit soha nem fogok elfelejteni. A cím, amely minden közhely nélkül, tényleg megváltoztatta az életem. A cím, amely megannyi nagyszerű lapnak ad otthont, és ebből kifolyólag ismertebbnél-ismertebb embereknek jelenti második otthonát, a nyár folyamán nekem is otthonommá vált.

Montevideo utca 9. Central Médiacsoport – ez állt a több emeletnyi magas épület sarkán. Ez volt az az épület, ami számtalan titkot őrzött a nem szakmabeli emberek elől. Ez a szakma valóban maga a megtestesült álom? Csillogás? Vagy létezik árnyoldala is, amiről az ott dolgozók nem, vagy nem szívesen beszélnek? Tényleg olyan az ottani élet, mint ahogyan azt a filmekből láthattuk?

Az ott eltöltött két hónap alatt tapasztalatai alapján, amit annak köszönhetek, hogy egyből bedobtak a mélyvízbe, ki merem jelenteni, hogy olyan. Egyrészt, maga a csillogás, sajtóeseményeken való megjelenések, ingyen italok, bloggerekkel - vloggerekkel való találkozások, fotózásokon való részvétel és számtalan új, tehetséges emberekkel való megismerkedés jellemzi. Ez az, amit a nagyvilág lát. Másrészt viszont, túl a csillogáson, iszonyú kemény, embert próbáló, mérhetetlen türelmet, kitartást és alkalmazkodást, továbbá kreativitást valamint kooperativitást igénylő mindennapos feladat.

Tudtam, hogy nem egy álomvilág vár majd rám a forgóajtók mögött. Ami viszont attól kezdve történt, arra még magam sem számítottam.

Túl a csillogáson: Az ördög valóban Pradát visel?

A forgóajtót elhagyva egy teljesen más világ tárult szemem elé. Főszerkesztők, szerkesztők, fotósok, asszisztensek, illetve mindenki, aki csak számít a szakmában, akik nélkül nem jöhetne létre egy oldal sem, mind fel-alá rohangáltak meetingekre, nyomdába, vagy épp egy újabb adag kávéért az udvarban lévő kávézóba.

Milyen csinosak! – ez volt az első gondolatom, amint körbe néztem. Bár, valójában nem lepődtem meg. Elvégre ez mégis csak a „Ház” – ahogyan a Marie Claire főszerkesztője mondaná. A „Háznak” ugyanis van egy különleges vibe-ja, hogy így fogalmazzak, ami azt az érzést kelti, mintha Az ördög Pradát visel, nemcsak egy film lenne, sokkal inkább a való élet. Csodálkozó tekintettel néztem körbe az igényesen kialakított előtérben, ahol kávégépek, kényelmes ülőalkalmatosságok és egy hatalmas recepciós pult várta az ide érkezőket. Nem éreztem kényelmetlenül magam. Talán erre az is rásegített, hogy a fehér pólómon fekete betűk hirdették az igét, miszerint „LIFE IS A CATWALK”. Igazán jóra sikeredett outfit lett a fekete széles szárú nadrágommal, fehér sportcipőmmel és az elengedhetetlen vörös rúzsommal. 

Oda sétáltam a hatalmas recepciós pulthoz, amely mögött három hölgy is mosolyogva fogadott, majd egyik közülük kedvesen megkérdezte miben segíthet. Miután közöltem érkezési szándékomat, egy telefonhívás után rám nézett: „Kriszti mindjárt jön. Kérlek, foglalj helyet” – utasított, így az udvarra néző kényelmes fotelben egyenes háttal foglaltam helyet, és mély levegőt véve vártam a nagy találkozást. Fejemben megannyi gondolat cikázott a tökéletes testtartásról, az esetlegesen felmerülő kérdésekről, továbbá ehhez hasonló dolgokról.

Kriszti, ő a mentorom. Teljes nevén Tóth-Szántó Krisztina, de mindenki csak Krisztinek szólítja. Magas, platina szőke hajú, kék szemű, igazán belevaló és céltudatos nő. Ez sugárzik minden porcikájából.

Szó nélkül figyeltem a körülöttem nyüzsgő életet. Egyszerűen képtelen voltam betelni a tudattal, miszerint megadatik mindaz, amiről sokan még álmodni sem mernek. „Marie Claire?! Hűha, hogy sikerült?” – kérdezték sokan, többségük egy pillanatig sem hitt bennem, a képességeimben, vagy abban, hogy bár vallom, minden okkal történik, a lehetőség megteremtése legtöbbször a mi kezünkben van. Kitartással és kemény munkával bármi megvalósítható.

Gondolataimban elmélyülve egyszer csak egy hangot hallottam: „Bernadett?” Felnéztem. Egy magas, szőke nő mosolygott vissza rám. Ő volt Kriszti. Barátságos volt, így a szerkesztőséghez vezető út is jó hangulatban telt. A második emeletre érve, megpillantottam a folyósó végében lévő ajtót, amin a „Marie Claire” felirat díszelgett büszkén, alatta pedig a főszerkesztő neve: László Krisztina. Amíg odaértünk elhaladtunk többek között a Cosmpolitan, Elle és Glamour magazinok szerkesztősége mellett is. Nem gondoltam volna, hogy ilyen közel vannak egymáshoz, hisz ténylegesen csak egy fal választja el őket.

Beérve hatalmas kört pillantottam meg, jobb oldalon a főszerkesztő foglalt helyett, mellette pedig a vezető szerkesztő, majd a különböző rovatok szerkesztői. Kriszta, a főszerkesztő, mivel arra kért tegeződjünk, ami szintén egy „wáó” dolog, mosolyogva üdvözölt köreikben. Mint kiderült, egy nagy értekezletre csöppentem be, ami annyit jelentett, hogy havonta egy szerdai nap 11 órakor egy több órás beszélgetés keretében megvitatják a következő, illetve akár a két hónappal későbbi lapszámra vonatkozó teendőket. 

Nem, a Marie Claire főszerkesztője nem olyan, mint a Runway főszerkesztője, Miranda Pristly. Nem visel Pradát, és csöppet sem ördög. Ám Miranda jobb keze, Nigel Kipling igenis létezik, ráadásul szárnyai alá is vett, csakúgy, mint a filmben Andy-t. Bár külsőre nem hasonlít a karaktert megformáló színészre, belső tulajdonságaik magas százalékú egyezést mutatnak.

Az értekezletek, mint ahogy fentebb is említettem, nagyon jó hangulatba teltek. Sokkal inkább egy baráti megbeszélésre hasonlítottak, mintsem egy hivatalos munkaértekezletre. Körbe ültünk minden alkalommal, és a jelenlévők „bedobták a közösbe” hozott ötleteiket, amiket megvitattunk, majd a főszerkesztő meghozta a végső döntést.

Voltak alapszintű ismereteim arról, hogyan dolgoznak egy-egy megjelenő lapszámon, azt viszont nem gondoltam volna, hogy akár több mint két hónappal a megjelenés előtt, augusztusban, a +38 fokban, készítenek téli divatanyagot, mivel a modell csak ekkor ért rá. Mindemellett bepillantást nyerhettem, hogyan harcolnak foggal-körömmel bizonyos hírességekért, azért, hogy a róluk készült címlap legyen a legjobb. Minőség mennyiség felett!

Emlékszem, még nagyon rég, amikor megfogalmazódott bennem az elhatározás, miszerint újságíró szeretnék lenni, magamban eldöntöttem, hogy akikről semmiképp nem fogok írni, azok a sztárok lesznek. Pontosabban, az ők maganéletük. Az első cikkem megdöntötte ezt az elhatározást, sőt, mi több, 10 ezres megtekintést generált.

Emellett többször volt napokig, hetekig cikkem az oldalon szereplő „Legolvasottabbak” között, amire nagyon büszke vagyok. Ezen kívül jelentek meg fordításaim is, illetve egy exkluzív interjúm egy San Francisco-i divatillusztrátorral, aki ételek felhasználásával alkot érdekesebbnél érdekesebb ruhakölteményeket.

Részt vettem a már megjelent októberi lapszám divatanyagának elkészítésében is, ahol Nemes Jeles László legújabb filmjének, a Napszálltának főszereplőjét, Jakab Julit fotóztuk. Belekóstoltam a stylist szakmába is ez által, illetve a fotós asszisztensi feladatokat is elláttam.

Ezért kiváltképp a mentoromnak tartozom nagy köszönettel, aki már az első nap bedobott a mélyvízbe, és távolból figyelte hogyan tanulok meg úszni benne ahelyett, hogy elsüllyednék.

„Ez volt minden vágyam, nem adhatom fel! Itt vagyok, ahol lenni szeretnék!” – így biztattam magam a nehéz időkben. Akkor, amikor az egész napos fáradtság után éjszaka újabb cikkek születtek kezeim által, hisz a média sosem alszik, és mindenki elsőre szeretné leközölni a nagy híreket. Akkor, amikor néha elkapott az érzés, miszerint talán mégsem vagyok elég, vagy mégsem elég, amit eddig tettem. Mert bizony ilyen is volt. Ám szerencsére, mint később kiderült, ez valótlan feltevés volt.

Rugalmas munkaprogramomnak köszönhetően gyakornokságom utolsó hetében sikerült ellátogatnom a francia fővárosba, Párizsba, ahol a nevezetességek megtekintése mellett, átélhettem az úgynevezett „párizsi életérzést” is. Hát, gyerekek! Párizs nappal gyönyörű, este elbűvölő, de éjfélkor egyszerűen varázslatos!

Választásom nem volt véletlen, hisz maga a magazin, ahogy már korábban megjegyeztem, francia magazin, amely ’54 óta havonta jelenik meg világszerte. Ez pedig csak fokozta az amúgy is magasztos élményt. 

Így inkább hagyom, hogy a képek beszéljenek helyettem:

2018.10.23.