Bartó Béla - Kommunikáció és PR szak, II. év

Budapesti Metropolitan Egyetem

Magyarország

Big city life – avagy BP át egy csíki szemüvegén

Késő este szálltam fel a vonatra. A csíkszeredai állomás februári hidegéhez öltöztem és az éppen lezuhant sötétség alatt ropogó hó visszaigazolta az ötlet helyességét. Megijesztett a gondolat, hogy mit hagyok otthon. Sok dolog amibe sokat fektettem túlságosan hirtelen és egyszerre szakadt félbe amikor az Európai Unió ösztöndíja megérkezett az eurós kártyámra. Ez volt a harmadik bankkártyám és a harmadik bankkártyám az utóbbi pár hónapban. A felelősség így már számokban is kifejezhető volt, bár egyáltalán nem hiányzott, hogy az otthonhagyott dolgok mellé társuló, azoknál sokkal több rám váró dolog miatt a gyomromban pillangózó izgalom és félelem mellett még ezen is matekozzak.

„Menetjegyet kérek!” Ez volt az első a furcsa mondatok hosszú sorában, amikor kilenc óra zötykölődés után átértünk a határon. „Ja tényleg, itt magyar a kalauz.” Az innentől exponenciálisan növekvő idegesség, mint egy jó Leonardo Dicaprio film egyetlen mondatban csattant le, azzal a nevetségesen naiv érzéssel, miszerint elvesztem. „Keleti Pályaudvar. Végállomás.” Két cigi és két vörösre harapdosott ajak-emelet után rájöttem, hogy a legjobb ha keresek egy taxit. Ezután lejmolta le az utolsó 7 lejemet egy jól öltözött barátságos arcú fiatalember, aki annyi lepecsételt papírt és a jó ügy iránti hajlandóságot mutatott hét és fél másodperc alatt, hogy egy tincs hajamat is odaadtam volna csak engedjen már utamra. A hazai „Adjon egy leejt!” mellett szocializálódott lelkem nem volt még felkészülve ilyen szintű profizmusra.

A taxis alig hatezer forintért vitt el tíz perc alatt a célállomástól két háztömbnyire. De micsoda célállomás! Az előzőleg felállított prioritás miszerint bármit megeszünk és bárhol elalszunk, tehát kajára és szállásra költünk a legkevesebbet – mert hiszen a pénz a BIG CITY LIFE-ra kell -, jó ötletté aranyozta a zuglói Váci Mihály kollégium enyhén szólva is kommunista arculatát. És végül is ez kb. annyiba fáj mint a Sapis bentlakás és itt az árban nincs semmi kaja, szóval csak jó hely kell legyem. Ilyen gondolatokkal nyitottam ki a kollégium ajtaját aminek főleg gimnazista lakóközösségét színesítettem a következő hónapokban. Illetve nyitottam volna ha nem szúr szemet a felirat: „Lány oldal”. A hirtelen traumán hirtelen túltéve magam már kopogtattam is egy másik ajtón 30 méterrel arrébb, ahol a felettébb kedves kapus néni miután aktuális bővített mondatát befejezte, az aránytalan testrészekből ítélve feltehetően mozgássérült társaságához, ki is nyitotta az ajtót. Egy guruló bőrönd, egy 80 litres túratáska, egy ajándék Bershka-ás táska a laptop&stuff számára és az előzetes bejelentkezésem sem akadályozta meg abban, hogy feltegye a türelmet próbáló kérdést: „Miben segíthetek?” Mondom: „Jöttem lakni.” Tíz perc alatt elértünk oda, hogy ide csak egy egyetemista érkezése van bejelentve aki Erdélyből érkezik. Könnyed mosollyal nyugtázva, hogy tizennégy óra vonatút kiölte belőlem a tájszólást, jeleztem, hogy hát márpedig az én lennék. Ezek után már csak néhány fagyott másodperc kellett, hogy a kapus néni, aki ekkorra már csak kevéssel több mint két kerekretátott szem volt felálljon a kerekesszékéből és elvezessen a szobámba. A szobámba, ahol szerencsére két éjjeli szekrényen és egy 50x50 centiméter alapterületű asztalon kívül, már csak egy ugyanekkora szekrény volt bútornak kinevezve. Így volt hely a két egyszemélyes ágynak, amik a szoba felét elfoglalták és a családias elrendezés miatt – szék híján – ülő alkalmatosságként is szolgáltak.

Vegyes érzelmekkel hagytam el a fürdőszobát tusolásom végeztével. Főleg örültem, hogy a felújított helyiség kis kicsempézett szigetként állt a repedezett kollégiumban és, hogy a fürdőszoba valahogy kétszer akkorára sikerült mint a saját szobám. Egyedül csak az zavarta az összképet kicsit, hogy tudtam, nem az én tiszteletemre alakították ki ezt a szentélyt, jóval inkább a 4-6 (mea culpa, de még most sem tudom hány) mozgássérült szomszédomat illette a dicséret. A következő hetekben szobatárs nélkül csak a saját fülemet tudtam kényeztetni a válogatott göröcsfalvi frázisokkal, minden alkalommal amikor újra és újra belém hasított a felismerés, hogy, háát itt nem igazán van internet. Miután elmentem a bevándorlásügyi hivatal budapesti székhelyére, majd onnan az egyetemistákkal foglalkozó kirendeltségre (a város másik vége), majd ugyanide még egyszer, egy rakat papírral, majd vissza az egyetemre, mert egy dokumentum mégiscsak hiányzik, birtokába kerültem az információnak, hogy sajnos nem adhatnak Erasmus-osoknak tanulmányi viszonyt igazoló dokumentumot, ami kellett volna az ideiglenes lakcímkártyához, ami kellett volna ahhoz, hogy mobilinternetet (értsd stick-es netet) tudjak vásárolni. Elégedettséggel töltött el, hogy míg otthon minden ügyintézést (vagyis a flotántot) az egyetem intéz, én még 10 giga mobilnetet sem tudtam venni magamnak, de megpróbáltam.

Ingben érkeztem a Nagy Aula szerű terembe az első Erasmusos eligazításra – ami kezdetéig komolyan azt hittem, hogy én tudok angolul -, ami a dread lock hajammal kényelmes ambivalenciát biztosított ahhoz, hogy ne tűnjek ki a többiek közül. Mert ott aztán voltak mindenféle emberek. Azt hittem elég Hollywood-i filmet láttam ahhoz, hogy tudjam milyenek feketék, mégis ahogy körülnéztem átértékelődött a Csíkban honos „Olyan fekete, hogy a kutya sötétben melléje harap.” mondás. A későbbi szelektálások során rájöttem, hogy bár sok a magyar, a francia, török és nigériai kontingens is megfelelőképpen reprezentáltatta magát. De ahogy mondtam volt ott mindenféle ember. A következő cigit már két mexikói és két török csávó és egy marokkói csaj társaságában szívtam. A mentorom egy pakisztáni gyerek, aki sűrűn nyomta a kezembe a sörét az elkövetkezőkben. Ha sokszor nem is megosztási vágyból, de a rokonoktól való félelemből, hiszen az ő családjában az alkohol fogyasztást kiközösítéssel jutalmazták. A csapatomban – amivel a több hetes csapatjáték lezárásakor az első hely mellett egy szlovéniai vadvízi evezős hétvégét is nyertünk – a franciák mellett német, holland és spanyol kolléga is volt. Az órák alatt pedig volt szerencsém libanoni, dél-koreai, amerikai, portugál, finn, olasz és bolgár barátokra is szert tenni. Ha most konklúziót kéne húzni, azt mondanám, hogy már miattuk is megérte ez a néhány hónap, annyi féle ember véleményét hallhattam annyi témában az órák folyamán.

Az órák nagyon érdekesek voltak. Sokban hasonlítottak az otthoniakra. Ritkán volt nagy termes mennyiségi oktatás. A legtöbb órám kis tíz-tizenöt személyes termekben volt megtartva, feleennyi embernek. Tetszett, hogy mint otthon, a tanárok itt is a hozzászólást értékelték a legjobban, ha látták, hogy a hallgató követi az órát és meg tudja fogalmazni a saját véleményét a témával kapcsolatban. Sokat adott az órákhoz, hogy mindnek angol volt az anyanyelve. Bár a tanáraim kivétel nélkül magyarok voltak, volt akit soha nem hallottam magyarul beszélni. Sokkal nagyobb, de valahogy érdekesebb szellemi jelenlétet igényelt így követni a diskurzust. És így szólni hozzá a témához. Ahogy azt említettem már, egy tavalyi finnországi hetem hatására én komolyan azt hittem, hogy tudok angolul. Hát nem így volt. De hamar tanultam. Körülbelül két-három hét kellett, hogy eljussak odáig, hogy az órák 80-90%százalékát megértsem és további egy-két hónap, hogy úgy merjek nekikezdeni mondatoknak, hogy azokat még nem raktam össze teljesen a fejemben. De megnyugtatott, hogy mindenki nyitott és segítőkész volt. Minden tanár tudta, hogy szinte senkinek nem az angol az anyanyelve és bíztattak, hogy ha közel sem helyesen, de úgy, hogy megértsék mit akarunk elmondjuk a véleményünket. Az az angol nyelvű komfortszint amit elértem megint csak már magában megérte ezt a fizetett kirándulást. De azért voltak furcsaságok az órákon is. Először is ennyi, a halmazott f*cking-ok után is rezzenéstelen szemet még nem láttam élőben. A tanítás nagyon gyakorlatias volt (még az elméleti órákon is), így nem volt meglepő, hogy az óráim több mint fele gyakorlat volt. Amit egyáltalán nem is bántam volna ha ezen tárgyak vizsgái ne mind a vizsgaidőszakot megelőző egyetlen hét alatt lettek volna. Tudom, hogy ez otthon is hasonló, de valahogy nonsens-nek tűnt, hogy míg az elméleti tárgyak (amiken még jelenlétet sem írtak) vizsgáit négy hétre lehetett minél kényelmesebben elosztani, a sokkal nehezebb gyakorlati tárgyak minden vizsgáját ugyanazon hétbe kívánta beleerőltetni a rendszer. Így megtörtént, hogy napi két vizsga után tudtam leülni tanulni a holnapi harmadikra. És hát nem voltak asztalok. Ha ez a nyugati egyetemi modell, akkor most már értem, hogy miért laptopokat szorongatnak füzetek helyett a hallgatók a plakátokon. Mert, hogy azon a féltenyérnyi székkarjáról felhúzható, majd egy erőteljes mozdulattal 90 fokban eltörhető felvállaltan lejtő asztalnak szánt íróalkalmatlanságon nem lehet emberi szem számára felismerhető jeleket a papírra róni, az minden görnyedt próbálkozás ellenére is egyenesen volt biztos (*írói túlzás). Így zsenge első hónapjaimban én is, minden fellengzős kivagyiságot mellőzbe silányítottam az egy darab füzetemet és pixemet „just in case of emergency” kategóriába és pötyögtem a laptopomba jegyzetkészítés gyanánt. Na most ez felemás megoldásnak bizonyult. Azt még a Sapin felismertem, hogy a laptop az kétélű fegyver. Nagyon jól lehet használni villámgyors információszerzésre és jegyzetelésre, de nagyon könnyen el is vonhatja hallgató figyelmét a gombnyomásra kiszélesedő világ amit az internet tár elénk. Így pár hónap után taktikát váltottam: a laptopot csak lényeges esetekben húztam elő, inkább csak átadtam magam az óra eseményeinek mindenféle potenciálisan zavaró tevékenység nélkül. Jegyzetet úgy is mindig csinál valaki és a tanár által feltöltött anyagok úgyis legtöbbször lényegre törőbbek. Hogy hova töltötték fel az anyagokat? A Sapientián általában csak meghatározott időszakokban használt Neptun gyenge elődjének tűnt az itt használt site-oknak. Legalább kettő, de inkább három olyan egyetemi protált működtet a Metropolitan aminek napi használata, nem kötelező, de igen-igen tanácsos a hallgatók számára.

Eleinte a kb. Hökként funkcionáló ESN (Erasmus Student Network) foglalkoztatott minket sokat. A fentebb említett csapatjátékon kívül is több rendezvényt szerveztek nekünk. Ez nagyon jó ötletnek bizonyult, legalábbis az én esetemben. A legtöbb barátomat ilyen rendezvényeken ismertem meg és a város ritmusát is így tudtam felvenni igazán. Nem mondanám, hogy fogták a kezemet, de bátran fordulhattam hozzájuk ha valami segítség kellett. A város az ilyen megmozdulások alkalmával lopta be magát a szívembe és ha jól érzem örökké az egyik kedvenc városom marad. Az a természetes elegancia amit Budapest áraszt az szerintem nem fogható semmihez. Az épületek, amik gyakran egyszerű lakóházak, mégis olyan igényességgel vannak megmunkálva mintha valami kiállításra készülnének. A Gellért-„hegyi” kisvadon, amin olyan helyeket találhat az ember, amik már-már megközelíthetetlenek, mégis mikor odaér láthatja, hogy az úti cél egy szépen kialakított bástya, vagy csak egy pad, olyan pazar kilátással ami egyszerűen csodálatos. És a Duna. A Duna amikor Pest felől felkel a nap vagy amikor a budai dombok alatt lenyugszik. A part ahol kevéssel sötétedés után hírtelen kipattannak a fények, a belvárosi hidak, amik úgy viselik magukon az éjszaka lógón horgas fényeit mint letűnt idők megannyi éjjelt megérő finom hölgyei. A Margit-sziget ahol bármilyen idegen otthon érezheti magát, ahogy fejjel délre lenyúl a pázsitra, hogy a szél által hozott víz illata éppen az orrába akadjon. A Hősök tere ahol ezer év történelme robog keresztül az emberen egy állóhelyben ahogy visszaverődik valami magasztos, valami ősi nagyság a szobrok arcairól. És az utcák és a sikátorok, a villamosok, a padok, a lányok, az eldugott helyek, a metrók, az utcasarkok, az erkélyek még a hajléktalanok is. Ez a minden és a mindennek ez az egész világon egyedi variációja adja meg az egésznek azt a különleges ízét, amit úgy hívunk: Budapest.

Persze az agymenés is éreztetni a hatását. Volt alkalmam tapasztalni azt ahogy a kommunizmusban szocializálódott lakosság nem képes kitekinteni a dobozából. Pont mint otthon. De az otthoniaknál furcsábbakat is láttam. Azok az egyenként több tíz négyzetméter területű plakátra nyomtatott szapulások, félrevezetések és népbutítások amiket szó szerint minden utcasarkon látni… én nem gondoltam volna, hogy az ilyen szintű mocskolódás még legális. Voltam tüntetésen a CEU-ért és hallottam ahogy magukat liberálisnak nevezők kérték a fideszesek kollektív fellógatását. Azok után a már régen idiotizmusba hajló pártoskodások után néha kedvem lett volna beíratni az egész magyar nemzetet egy Rastafári tanfolyamra, hogy legalább itt halljanak arról, hogy „peace, love, unity”. Groteszk az, hogy milyen könnyen képesek az emberek egymásra címkéket akasztani, hogy aztán azon címkék alapján gyűlölhessék egymást.

Sok helyen megfordultam, még városon kívül is. De Budapesten igyekeztem a lehető legtöbb helyet összejárni, mégis még csak a város felét láttam. A háromezer négyszáz forintos BKK bérlet (Budapesti Közlekedési Központ) nelimitat lehetőséggel ruházza fel használóját hiszen ugyanazzal a bérlettel utazhat az ember Budapest minden metróján, villamosán, troliján, buszán, de még menetrendszerinti hajó járatokat is lefed ez a bérlet. Sokszor megmosolyogtam ezt ahogy párhuzamba állítottam Csíkszereda városi „közlekedésével.” De korántsem annyira, mint amikor rájöttem, hogy végül is Csíkszeredában is ugyanazzal az eszközzel el lehet jutni bárhova. Annyi különbséggel, hogy itt ez a BKK bérlet, míg otthon a gyalogszer.

A Csíki-medencébe szorult mérsékelt hideg atmoszférán felnőtt tagjaimnak is át kellett állniuk az új klímára. Először is amióta itt vagyok (február 21.) plusz tíz foknál hidegebb idő még nem járta meg Budapestet. Nekem akkor kezdett gyanússá válni amikor a szaktársamtól érkezett képeket nézegettem a facebook-on, amin a bokáig érő hóba palástolt gyímesi havasok álltak délceg, büszke daliaként, miközben jómagam a márciusi BP clothes legújabb szériájához igazodva, papucsban, rövidnadrágban és izomingben figyeltem az elengedhetetlen napszemüveg alól, hogy már-már port köpök. De az alföldi meleg még sok izzadt meglepetést tartogatott számomra. A másik pedig a szél. A szél ami láthatatlan, mégis idegesítő mivoltában felülmúlhatatlan társként jött a Dunával északról minduntalan. Soha nem lettünk jóban. Néha-néha már úgy éreztem, hogy ez is a sötét és gonosz politikum találmánya, akik arra szerződtek, hogy a net adó után ilyen alattomos módon rakjanak ötven százalékos luxusadót a cigarettára, aminek felét mindig a szél szívta el a gazdája helyett. És majd azt mondják, hogy csak a nép egészségét akarják védeni. Na persze!

De végül is mindennel és minden velejárójával együtt elég hamar belerázódtam a budapesti életbe. Viszont egy valamiről még nem beszéltem. Ami pedig valószínűleg a legszélesebb arcéle Budapestnek a nyugati fiatalság számára. Ezek pedig a bulik és a romkocsmák. Én is az ittlétemet, mint több tízezer otthonról elköszönő fiatal az éjszakát a kocsmákkal kezdtem. És hát meg kell hagyni, a „hanyag elegancia” kifejezést valahol valakik Budapestre találták ki. A szinte szó szerint bármilyen témájú és attitűdű kocsma és az azokban olyan számban fellelhető Isten háta mögül érkező ember, ami már azt feltételezi, hogy az Úr mint egy mindenoldalról hát oltalmazó figyeli a világot, annyi élménnyel tudja felruházni a legátlagosabb kedd estéket, amik után az ember olyan szájízzel kel fel másnap mintha belenyalt volna a világba. És mégis van valami, valami ami mindenhol másvalami, de valami ami mindenhol ugyanaz. A minden kocsmán átívelő érzés, amit csak a pesti romkocsmákban érezhet az ember.

Aztán mint minden jól megalapozott éjszakába meredő félrészeg fiatalnak, nekem is a bulik jöttek. Vicces volt ahogy láttam extazy-tól fűtött embereket bulizni szinte tökéletesen ugyanarra a zenére – nem viccelek – másfél órán át. Félelmetes volt látni, hogy a kétajtós szekrény alkatú, tekintélyt parancsoló ábrázatú biztonsági őr derekán lógó pisztolynak látszó sokkoló nem is sokkoló. Meglepő volt látni ahogy a francia barátom nyílt petting-be kezdett egy már milf-nek is alig mondható – elmondása szerint – negyvenes nővel és, hogy a holland barátom pedig a furcsaság legapróbb jelét sem mutatva nyugtázta ezt. Felejthetetlen volt látni azokat az előadókat karnyújtás távolságból nézni, akik sokat adtak a szocializációmhoz, hogy miután dal javaslatomat első hallásra előadják, négy szem között beszélgethessek velük a koncert után. A sok kábító szer ami a sok bulit indokolttá tette Budapestnek megváltoztat dolgokat. Ha más nem, az, hogy nem láttam nyálukban fetrengő heroinistákat és kokó függőket még segített az összképen. Amit persze még mindig az formált ahogy a dílerek fél óra alatt szállítottak ki bármilyen megrendelést bárhova. A marihuána, a speed (vagy spuri), vagy bármilyen extasy-tól származtatható „tabi” nevetséges árakért volt elérhető a pesti éjszakában. És amikor erről értékítéletet akartam alkotni, akkor megalkottam egész Budapest értékítéletét számomra. Nagyon király, de veszélyes. És ha a mondat mindkét felét kitágítanám azokkal az odaillő dolgokkal amik velem történtek, ugyanezt tudnám végső tanulságként levonni az egész budapesti életemből. Nagyon jó, de veszélyes.

-          ifj. Bartó Béla, PRII.

2017 május 27.

2017.08.21.