Ferencz Krisztina - Fenntartható biotechnológiák mesterképzés, I. év

Szent István Egyetem, Budapest

Magyarország

Kezdjük ott, hogy kápolnásfalusi létemre imádom Csíkszeredát, a zord időjárásával, a mogorva, de életerővel és egyéniséggel rendelkező emberekkel, a ködöt, amely néha annyira sűrű, hogy a térről nem látni az egyetemet. Ilyen reggeleken néha megfordult a fejembe, hogy nincs is ott az egyetem, nem is kell bemenni órára, lehet hazamenni, aludni. A középiskolát is itt végeztem, a Segítő Mária Gimnáziumban. De kilenc év sok idő, kicsit ki kellett mozdulnom, távolabb az otthontól. Már első éves koromban pályáztam az Erasmus+ ösztöndíjra, akkor nem kaptam meg, ez nagyon letörte az önbizalmam, és többet nem is próbálkoztam az alapképzés során. Amit a mai napig teljes szívemből bánok! Emlékszem, mikor sikeres államvizsga után barátnőimmel a nagy nyári nyaralásunkat terveztük, aztán meg azon gondolkodtunk, hogy most mit kezdjünk magunkkal... Így jött az ötlet, hogy iratkozzunk vissza mesterire, hiszen olyan sok élményt, tudást, emléket, barátságot, szerelmet adott az egyetem nekünk, miért ne maradnánk még két évet? Persze mindenki munkahelyet keresett. Én az alapképzés során dolgoztam, így még inkább ki akartam használni a lehetőséget, megpróbálni az Erasmust. Végre egy félév, amikor csak egyetemre járok és diákéletet élek! Környezetváltozásra, a határaim feszegetésére volt szükségem, és így utólag rájöttem, hogy az egyedüllét is kellett. Soha nem kellett egy ekkora városban egyedül eligazodnom, nagyon vicces utakat tettem meg az elején, így utólag jókat nevetek rajta. 

Gyönyörű helyen tanulhattam és lakhattam, a Szent István Egyetem Budai Campusa egyszerűen elvarázsolt. Az arborétum festőien gyönyörű, szinte minden évszakból volt részem, mikor megérkeztem minden nagyon kopár volt, és olyan őszies hangulatú, aztán áprilisba még a hó is esett. Igen, néha úgy éreztem, hogy hoztam Csíkszereda időjárását magammal. Aztán jött a tavasz, hmm, azok a virágzó fák illata, amikor az eső utáni illat keveredett az orgonafák illatával, felejthetetlen érzés volt, remélem! A Somogyi Imre kollégiumban laktam, és az ablakom az arborétumra nyílt, a madarak megállás nélkül csiripeltek, éjjel-nappal. 

Az ottani oktatási rendszert kiismerni elég nehéz volt, érdekes volt számomra, hogy egy tantárgyon belül különböző oktatók tartottak előadásokat. Mivel kint a mesterképzés első félévén vettem részt, így inkább alapozó tantárgyakat tanultunk, viszont rengeteg sok új dolgot tanultam, műszereket ismertem meg, lehetőségem volt ellátogatni Európa egyik legnagyobb izocukor gyártó üzemébe, a Hungaranaba. Szerettem bejárni laborgyakorlatokra, a gyakorlatok vezetői is nagyon segítőkészek voltak, rég nem írtam ennyi jegyzőkönyvet, mint az elmúlt félévben. Kicsit ezt a félévet az első féléves otthoni oktatáshoz tudom hasonlítani, új környezet, emberek, hely, tanárok, picit nagyobb lelkesedéssel álltam neki, mint otthon az első félévnek. Látom az előnyeit és a hátrányait is az ottani oktatási rendszernek az itthonihoz viszonyítva.

Rengeteg sok érzést váltott ki belőlem az ott létem, soha nem éreztem magam ennyire szabadnak még. Imádtam a Gellérthegyen sétálgatni, feküdni a fűben és nézni a kék eget, a Citadellán lenézve a városra próbáltam betájolni, hogy mi hol van, kisebb-nagyobb sikerrel. Örök emlék marad a Feneketlen-tó melletti borozás, a hajókázás, a budapesti állatkertben töltött napom, a koncertek, amelyeken részt vettem, a Margit-szigeti séták, a városbeli céltalan bolyongás. Persze voltak magányos pillanataim is, napjaim is, de azok is csak emlékeztettek arra a sok szeretett emberre, kik otthon vártak.

Jó érzés volt, amikor valaki megkérdezte, hogy te honnan jöttél, és mondtam, hogy Erdélyből, akkor ilyen reakciók voltak: „Ááá, az de szép hely!”, „Uuuu de jó!”, „Erdély is hozzánk tartozik”, „voltam egyszer Tusnádra, hm…”, „azok a szilvapálinkák!”. Hamar rájöttem, hogy a pix, borkány, breton, szkoccs, lucskos káposzta, szavakra az emberek szeme csak kikerekedik, jókat nevettünk ezeken az ottani emberekkel. Mindenki nagyon segítőkész volt, főleg a kollégiumban. Első héten, ha valamit nem tudtam, hogyan működik, mint például a Neptun általi kollégium befizetés, akkor kiálltam a folyosóra, leszólítottam az első embert, és segített.

Aki ismer, tudja, hogy társasági emberke vagyok, rengeteg sok barátom és közeli ismerősöm van, szeretek szórakozni, nagyokat beszélgetni, bulizni. Hiányzott itt a nagy társaságom, a családom.

Még otthon voltam, de már tudtam, hogy el fogok menni a kedvenc magyar együttesem egyik koncertjére, és összejött, hogy az ötödik sorba tomboljak a Margaret Island egyik legnagyobb koncertjükön, felejthetetlen élmény volt.

Sokan kérdezték, hogy maradnék-e kinn. Azok, akik erasmusoltak, vagy csak töltöttek kinn pár hónapnál több időt, tudják, mennyire nehéz erre válaszolni, mennyire egy összetett kérdés. Hiszen nagyon sok lehetőség van kinn, fejlődni, tanulni, bármilyen sportot vagy hobbit űzhetsz, rengeteg kulturális program van, fesztiválok, bulik, mozi, és még rengeteg sok minden. Mindig azt mondtam, hogyha egy pár embert vihetnék magammal, itthonról akkor igen, talán maradnék. Nem a városban, hanem csak a közelben. Lehetőségem volt hétvégenként elmenni ismerősökhöz, Solymárra, ahol kicsit mindig otthon érezhettem magam, otthoni ízeket ehettem, úgy beszélhettem, ahogy itthon, és a hely valami csodálatos volt, ez úton is köszönök mindent Juditnak, Zsófinak és Vincének, főleg azt, hogy befogadtak. Hazaérve a kérdésre is megtaláltam a választ, nem élnék kinn. Persze soha nem lehet tudni, hogy mit hoz a jövő, de itthon is látni kell a lehetőségeket és próbálkozni kell fejlődni. Erre akkor jöttem rá, amikor jöttem Kápolnásról Csíkszereda fele, és a táj szépségén annyira elámultam, mintha először láttam volna, a magas fenyőkőn, erdőkön, dombokon, hegyeken, mondtam is testvéreimnek, hogy annyira szép helyen lakunk. 

Életem eddigi legjobb döntése volt, hogy belevágtam, elmertem menni, kicsit hátrahagyni mindent, és csak saját magammal foglalkozni. A szakmai tapasztalat és tudás mellett, sikerült barátra is találni. Köszönök mindent Barbinak, aki az egyik legnagyobb dologban segített ki a félév alatt, kölcsön adott egy kávéfőzőt. Vicceltem, bár az a kávéfőző életmentő volt sokszor, a legnagyobb segítség az volt, hogy tudtam, valaki mindig van, aki szívesen meghallgat. 

Ez úton szeretném megköszönni szüleimnek, hogy annak ellenére, mennyire féltettek, támogattak és segítették utamat. Köszönöm a családomnak, barátaimnak, szaktársaimnak, otthoni tanáraimnak a rengeteg támogatást. Köszönöm az itthoni koordinátoromnak azt a sok segítséget, jó tanácsot, bátorítást, amivel ellátott, Bors Hortenziának és az ottani koordinátoromnak, Jusztin Kittinek.

Köszönöm a Jó Istennek, hogy ilyen lehetőséget adott!

U.I.: Félsz az ismeretlentől, újdonságtól, egyedülléttől? Azért kell Erasmusozz, hogy ezeket legyőzd! Hajrá! Ekkora lehetőséget nem szabad kihagyni.

2017.07.05.